Ahogyan ma nevezik a "munka világában" egykoron nagy megbecsülést jelentett a vasútnál, postánál dolgozni. A szabad akaratuktól, tevékenységüktől megfosztott, s kulákoknak nevezett egyének közül is sokan helyezkedtek el a területeken, mert szabad mozgást, biztos megélhetést és nyugdíjat biztosított számukra e munka a nehéz időkben.
Az évtizedekig hírt hozó-vívő postások, akik népszerűségükben túltettek a tv-bemondókon napi életünk részesei voltak. Később már alig láttuk őket. A nagy, vállra akasztott táska mellé a kézben hordozottakból különböző szórólapok terjesztése is feladatukká lett, sok egyéb mellett. Ezt már nem bírták a régiek, aki tudott nyugdíjba menekült.
A rend bomlását jelezte az elkótyavetyélt Posta-palota eladása. Az egykori Moszkva teret uraló épületben a kocsi útnyi folyosókról nyíló hatalmas szobákban véget ért az évtizedek alatt összekovácsolódott, speciális tudással bíró dolgozók munkája.
A drágán bérelt, új székházban már keveseknek jutott hely. A postahivatalok üvegablakai mögül is eltűntek a megszokott arcok. Egyre gyakrabban változtak a lakásokba becsengetők is. Aztán ez is elmaradt. A levélládákba bedobott értesítők jelezték, hogy még járnak. Az egyébként  otthon ülők így el-elsétálhattak a hivatalba.
A Keleti pályaudvar melletti épületből Budaörsre költöztetett központi elosztó csak növelte a káoszt. Elveszett levelek, csomagok után érdeklődök válaszként széttárt karokkal érhették be, miközben a postai szolgáltatások díjai folyamatosan nőnek.
A különböző megszűnt munkaterületekről érkezettek nem sokáig bírták a nyomást. Elmenekültek. Az egyre fiatalabb jelentkezőket viszont a kiadott területük gyakori felcserélésével dolgoztatták, hogy még véletlenül se ismerjék ki magukat, nemhogy személyes kapcsolatot építhessenek ki a  lakókkal. Így a pontosan címzett levelek, küldemények sem értek célba, illetve máshol kötöttek ki, rábízva megtalálójukra, hogy veszik a fáradtságot vagy sem a címzetthez való eljuttatásban.
Nyári szabadságolások idején még rosszabbá vált a helyzet. A nem ritkán két-három ember munkáját végzők közül sokan kiléptek, s a sebtében felvett újak azt sem tudták, hol áll a fejük.
A hivatalokban reklamáló lakosok falrahányt borsóként adhatták elő panaszukat. A részleg vezetői még arról sem adnak felvilágosítást, hogy az adott területen, hogy hívják az új vagy helyettesítő postást, akitől meg lehetne kérdezni, mi lett az "eltűnt" küldeménnyel, ami talán a pincében pihen, a többi kézbesíthetetlenek minősített mellett, vagy két bútor közé csúszott a nagy rohanásban. Csak regisztrált, ajánlottként feladott küldemény követhető nyomon - hangzik a megfellebbezhetetlen ítélet. Vagyis a simán feladott nyomtatvány sorsa is homályba veszhet. Pedig az sem olcsó, még ezt tetézni plusz költséggel, nos keveseknek éri meg elszegényedő világunkban.
Viszont az új székház bérleti díja, fenntartása egyre többe kerül. A rossz döntések sorozata a teljes ellehetetlenülést vonja maga után. Oda a rend alapú bizalom, oda a nyugdíjas állás, s oda a lakosság megfelelő ellátása.
Most értettem meg a közelmúltban ablakomba repült postagalamb okos tekintetének üzenetét...
Viola Anna