- Nem láttad valahol az idős asszonyt, aki szatyorból szokott zöldségfélét árulni? - kérdi ismerősöm, kijövet a nálunk túlságosan is elterjedt idegen üzletlánc egyikéből.
- Elfelejtettél valamit? - kérdezek vissza, rápillantva a hatalmas kocsira, amiben a tisztítószerektől a húsféléken a zöldségekig minden látható.
- Nem, de salátát mindig tőle vesszük. Tudod, kis fejek, itt-ott töredezettek a levelei, sőt lyukak is tarkítják, már apró csigák is szoktak benne aludni, de őket biztonságba helyezem.
- De hiszen vettél egy hatalmas fejű, üdezöld salátát...
- Azt mi esszük. A tengeri malacunk viszont elutasítja, neki csak a hazai kertben termett kell.
- Van esze! - gondolom és eszembe jut a régi vajas zsemlébe szelt párizsi.
Igaz, gyerekkoromban nem volt oly nagy választék felvágottakból sem, mint manapság, de azok legalább jóizűek voltak. Mostanában nyomonkövethetetlen hányféle párizsinak nevezett valamit gyártanak, de egyik rosszabb, mint a másik. Eleinte rámaradtak a macskákra. Heti váltásban kapták a pulykás vagy baromfi ízűt. Aztán észrevettem, hogy evés után sűrűbben mennek fűszálakat keresgélni, ami egyértelművé tette, hogy gyomorbántalmaikra keresnek gyógyírt.
Aztán fújkálva rúgtak hátsó lábukkal a tálkájuk felé, mert meglátták benne az apróra kockázott, húsnak kinéző darabkákat.
A szintén elutasított száraz és nedves tápok után, amiknek borzalmas szaguk volt, áttértem a piacon vásárolt csirkecombokról lehúzott bőrökre. Pici sóval ízesítve megfőztem nekik, majd felvagdosva eléjük tettem. Egy darabig cuppogva ették. Később, Milu, a legfinnyásabb kandúr oly idegesen rángatta farkát, ha meglátta a főtt bőrt, hogy jónak láttam, ha a kukába dobom. Hiába, nekik jobbak az érzékelőik. Újabban nem ülnek már tisztes távolságban a küszöbön, ha sütöm-főzöm az étkeket. Nem is a huzat bántja őket, ami a takarékosságból kikapcsolt légelszívót helyettesíti, hanem a szagok. Igen, a szagok s nem illatok, mert a rántott csirke például sütés közben romlott halszagot áraszt, a frissnek tűnő sertéshúsok pedig... Inkább nem részletezném.
Ilyenkor kenek magamnak a majdnem kenhetetlen vajjal egy szelet kenyeret. Illetve kennék, mert az előző nap vásárolt pékárun itt-ott pici zöldes foltok virítanak. Kinyitom a felvágottas dobozt, kicsit mindegyikből lecsippentek és a macskák elé rakom.  Csak egyfélét esznek meg belőle. Megosztom velük az általuk kiválasztott szeletet, majd fölcsapott farokkal távoznak.
Mérgemben felvágok két szabolcsi almát, egy szeletkét kidobok a kertbe, ahol a süni azonnal megjelenik és elropogtatja. Ezt teszem én is, mert az állatokban még megbízom.
 
Viola Anna

kép:internetről