Vár állott a Szarka réten
A
nyáron figyelemmel kísértük és több alkalommal beszámoltunk a
Csónakázó-tó mögött épült cölöpvár sorsáról, melyet július végén
lebontottak. Ma már csak az a mesterséges domb emlékezteti rá a
járókelőket, amelyre több mint harminc éve építették fel sokak örömére.
Látóhegyi birtokáról lombhullás után
nap, mint nap rálátott a volt favárra Szabó Imre (fenti képünkön), a
kilencvenkilenc éves nyugalmazott erdész. Ő is részt vett a kiránduló
parkerdő és a Csónakázó-tó létrehozásában, fejlesztésében. Munkája
elismeréseként az 1976. július 15-én kiállított igazolás feljogosította a
parkerdő egész területére történő szabad belépésre és a szolgáltatások
díjtalan igénybevételére. Ez egyébként a gyakorlatban azt jelentette,
hogy a lekaszált füvet ingyen hazavihette az állatoknak. Imre bácsi 1975
után már nyugdíjasként járt vissza dolgozni még hét évig, felesége
haláláig az Alsóerdőre. 1956 novemberében költöztek ide Liszóból, és
húsz évig laktak az erdészházban, melyet később lebontottak. A helyére
később nagyobb méretben, hasonló beosztással építették fel az
önkormányzati vendégházat a Csónakázó-tónál. Nemcsak azért kerestek
helyet a régi otthonuk közelében, mert a szíve visszahúzta az erdőhöz,
hanem azért is, mert a rétek közelsége miatt egyszerűbbé vált az
állattartás a családja számára. Szabó Imre tizenhat éves korától
erdőlegényként, majd gyakornokként járta az erdőt. Az iskolát
Esztergomban végezte el 1942-ben. 1944 novemberében fogságba esett, és
1948 júliusában jött haza Szibériából. Dolgozott a komáromi, nagyradai,
zalakarosi, letenyei, liszói és a kanizsai erdészetnél. Hivatását Imre
unokája viszi tovább erdőmérnökként.
Beszélgetésünk helyszínére erdész
egyenruhában érkezett a Szarka rétre, a cölöpvárhoz, ahonnan sokszor
megjárta a gyönyörű szép tölgyes erdőbe vezető, majd bükkössel
folytatódó utat.
– Szép volt a favár! – sóhajtja nosztalgiázva. A városiak kedvelt kirándulóhelyként tartották számon az erdei sétautakkal együtt. Építésében vállalati dolgozók is részt vettek, például Tollár József országgyűlési képviselő, a Kanizsa Bútorgyár akkori igazgatója egy egész csapatot hozott. A Cölöpvárat Bősze Aladár erdőmérnök tervezte azzal a csónakkölcsönző mögött állt, lebontásra került alpesi-tetős esőbeállóházzal együtt, amely sokáig nyújtott védelmet a kirándulók számára. Szintén az ő tervei alapján készült az a tó fölött átívelő kis fahíd, amely lerövidítette a sziget irányába sétálók útját. Időközben ezt felújították. – Sajnos a vár faanyaga mára elkorhadt, tönkrement. Hallottam, sokan szeretnék, ha újra felépítenék, de ez nem olyan egyszerű, mert az anyag nagyon sok pénzbe kerül.
A Kanizsa várához hasonló rönk játszóvárat Bősze Aladár (alsó képünkön feleségével) erdőmérnök tervezte, és irányította építésének a kivitelezését. A 83. Ünnepi Könyvhéten megjelent Parkerdei emlékeim című könyvében többek között arról olvashatunk, hogy a Kanizsa vár egykori híres kapitányáról Thury várnak is nevezték. Az erdő mellett, a játszótér és a mediterrán kert közötti réten 1979-ben egy mesterséges dombon épült fel ötven köbméter akácrönkből, válogatott szálfákból. Megvalósítása két ütemben történt. Az elsőben a kör alakú vár három palánkmezőből álló része és a fellegvár. A palánkmező felett állt a fellegvár egy bejárati kapuval, négy bástyatoronnyal, valamint a tornyokat öszszekötő palánkelemekkel. A lépcsőfeljárat rönkbeépítéssel készült. A második ütemben vált láthatóvá a deszkaelemekből álló, sátortetővel fedett öt őrtorony, amelyeket két és fél méter hosszú folyosó kötött össze a legalsó mezővel. Csak így lehetett feljutni a toronyba, és őrizni, figyelni a tájat. A palánkmezők minden elemét lekezelték védőanyaggal, és egy sötét, valamint egy világosabb színű festékkel lefestették.
Szerettük volna megkérdezni Bősze Aladártól, miért fogtak neki két különböző helyen a vár építéséhez, az erdőmérnököt azonban nem találtuk meg otthonában, kórházban ápolják.
De térjünk vissza gondoltban egy kicsit a várhoz: Minden évszakban volt vendége az évtizedek során. Gyerekek apraja-nagyja mászta meg lépcsőit, s indult harcba, számháborúba faágakból szerkesztett puskával. Később, a technika fejlődésével csillagharcosok tűntek fel labirintusában. Lebontása előtt néhány nappal még szerelmespároknak nyújtott árnyat, búvóhelyet.
És elérkezett az utolsó nap, ledöntötték a várat. Csak egy bástya tartotta magát ideig, óráig, s állt ellen az emberi akaratnak. A hűséges „várvédő” darazsak nem engedték megközelíteni otthonukat az ember fiának.
– Írja meg az újság, hogy lebontották a favárat! – szólított meg Bagladi László olvasónk az utcán. – Azt a címet adjátok az írásnak – folytatta –, hogy vár állott itt, s most kőhalom. De érdeklődjétek meg azt is, hogy építenek-e helyette újat?
– Hol van a vár? – kérdezte tőlünk néhány nap múlva egy személykocsiból kiszálló négy fiatal a helyszínen. – Nincs, lebontották! – válaszoltuk szűkszavúan, s még el sem ült a por autójuk mögött, két újabb jármű gördült be az útról, s miután „hűlt” helyét találták kedvencüknek, ők is csalódottan fordultak vissza.
A hegyi emberek szerint, amint leszáll az este, s a Hold rákönyököl a fákra, sírás hallatszik a várdomb felől. Sírás, halk szipogás. Könnyeit hullatja a várdombot egyedül őrző, árván maradt fa. Csak az erdő tündére vigasztalja, ki éjszakánként meglátogatja, s azzal biztatja: ne búsulj barátom, még felépülhet újra a várad…
– Szép volt a favár! – sóhajtja nosztalgiázva. A városiak kedvelt kirándulóhelyként tartották számon az erdei sétautakkal együtt. Építésében vállalati dolgozók is részt vettek, például Tollár József országgyűlési képviselő, a Kanizsa Bútorgyár akkori igazgatója egy egész csapatot hozott. A Cölöpvárat Bősze Aladár erdőmérnök tervezte azzal a csónakkölcsönző mögött állt, lebontásra került alpesi-tetős esőbeállóházzal együtt, amely sokáig nyújtott védelmet a kirándulók számára. Szintén az ő tervei alapján készült az a tó fölött átívelő kis fahíd, amely lerövidítette a sziget irányába sétálók útját. Időközben ezt felújították. – Sajnos a vár faanyaga mára elkorhadt, tönkrement. Hallottam, sokan szeretnék, ha újra felépítenék, de ez nem olyan egyszerű, mert az anyag nagyon sok pénzbe kerül.
A Kanizsa várához hasonló rönk játszóvárat Bősze Aladár (alsó képünkön feleségével) erdőmérnök tervezte, és irányította építésének a kivitelezését. A 83. Ünnepi Könyvhéten megjelent Parkerdei emlékeim című könyvében többek között arról olvashatunk, hogy a Kanizsa vár egykori híres kapitányáról Thury várnak is nevezték. Az erdő mellett, a játszótér és a mediterrán kert közötti réten 1979-ben egy mesterséges dombon épült fel ötven köbméter akácrönkből, válogatott szálfákból. Megvalósítása két ütemben történt. Az elsőben a kör alakú vár három palánkmezőből álló része és a fellegvár. A palánkmező felett állt a fellegvár egy bejárati kapuval, négy bástyatoronnyal, valamint a tornyokat öszszekötő palánkelemekkel. A lépcsőfeljárat rönkbeépítéssel készült. A második ütemben vált láthatóvá a deszkaelemekből álló, sátortetővel fedett öt őrtorony, amelyeket két és fél méter hosszú folyosó kötött össze a legalsó mezővel. Csak így lehetett feljutni a toronyba, és őrizni, figyelni a tájat. A palánkmezők minden elemét lekezelték védőanyaggal, és egy sötét, valamint egy világosabb színű festékkel lefestették.
Szerettük volna megkérdezni Bősze Aladártól, miért fogtak neki két különböző helyen a vár építéséhez, az erdőmérnököt azonban nem találtuk meg otthonában, kórházban ápolják.
De térjünk vissza gondoltban egy kicsit a várhoz: Minden évszakban volt vendége az évtizedek során. Gyerekek apraja-nagyja mászta meg lépcsőit, s indult harcba, számháborúba faágakból szerkesztett puskával. Később, a technika fejlődésével csillagharcosok tűntek fel labirintusában. Lebontása előtt néhány nappal még szerelmespároknak nyújtott árnyat, búvóhelyet.
És elérkezett az utolsó nap, ledöntötték a várat. Csak egy bástya tartotta magát ideig, óráig, s állt ellen az emberi akaratnak. A hűséges „várvédő” darazsak nem engedték megközelíteni otthonukat az ember fiának.
– Írja meg az újság, hogy lebontották a favárat! – szólított meg Bagladi László olvasónk az utcán. – Azt a címet adjátok az írásnak – folytatta –, hogy vár állott itt, s most kőhalom. De érdeklődjétek meg azt is, hogy építenek-e helyette újat?
– Hol van a vár? – kérdezte tőlünk néhány nap múlva egy személykocsiból kiszálló négy fiatal a helyszínen. – Nincs, lebontották! – válaszoltuk szűkszavúan, s még el sem ült a por autójuk mögött, két újabb jármű gördült be az útról, s miután „hűlt” helyét találták kedvencüknek, ők is csalódottan fordultak vissza.
A hegyi emberek szerint, amint leszáll az este, s a Hold rákönyököl a fákra, sírás hallatszik a várdomb felől. Sírás, halk szipogás. Könnyeit hullatja a várdombot egyedül őrző, árván maradt fa. Csak az erdő tündére vigasztalja, ki éjszakánként meglátogatja, s azzal biztatja: ne búsulj barátom, még felépülhet újra a várad…
Cölöpvári képeinket a www.kanizsaujsag.hu
galériájában nézhetik meg.
galériájában nézhetik meg.
Bakonyi Erzsébet
További képek a galériában: Ilyen volt a cölöpvár. Így múlt el a cölöpvár.
2012-09-15 07:58:00
forrás:http://www.kanizsaujsag.hu/
.gif)