Kiemelkedő
munkájáért Dr. Nád Márta, a Kanizsai Dorottya Kórház Csecsemő- és
Gyermek Osztályának osztályvezető főorvosa kapta idén a Semmelweis Ignác
orvosról, a gyermekágyi láz kóroktanának megalapítójáról, a magyar
orvostudomány történetének legnagyobb alakjáról elnevezett, és a kórház
által tavaly alapított Semmelweis Emlékérmet.
Beszélgetésünkben az elismerésről, a terveiről és orvosi hitvallásáról kérdeztük a főorvosnőt.
– A kitüntetés nagy elismerést jelent számomra – kezdte Dr. Nád Márta. – Nagyon örülök neki – folytatta –, és köszönöm, mert megjeleníti a főigazgató úr, és mindazok elismerését, akik érdemesnek tartottak a díjra. Másrészt úgy érzem, nem én vagyok erre a legméltóbb, semmi kiemelkedőt nem tettem, csak a munkámat végeztem ugyanúgy, ahogyan már több évtizede. Az utóbbi másfél évben új távlat, új lehetőségek nyíltak meg előttem, egy gyógyító osztály munkájának megszervezése, irányítása, miközben gyermekvállalás, szakvizsga miatt kollégáim száma hirtelen jelentősen csökkent.
– A kitüntetés nagy elismerést jelent számomra – kezdte Dr. Nád Márta. – Nagyon örülök neki – folytatta –, és köszönöm, mert megjeleníti a főigazgató úr, és mindazok elismerését, akik érdemesnek tartottak a díjra. Másrészt úgy érzem, nem én vagyok erre a legméltóbb, semmi kiemelkedőt nem tettem, csak a munkámat végeztem ugyanúgy, ahogyan már több évtizede. Az utóbbi másfél évben új távlat, új lehetőségek nyíltak meg előttem, egy gyógyító osztály munkájának megszervezése, irányítása, miközben gyermekvállalás, szakvizsga miatt kollégáim száma hirtelen jelentősen csökkent.
A teljesítmény értékelésénél
feltehetően szerepet játszott, hogy feladatainkat így is igyekeztünk
maradéktalanul elvégezni, még olyan területen is, ahol az ország közel
70 százalékán a gyermekosztályok kapacitáshiánya miatt már megszűntették
működésüket. Például a Mozgó Szakorvosi Szolgálat, a vegyes háziorvosi
praxisok csecsemői és kisgyermekei számára lakóhelyükön végzett
tanácsadás, ahova beszélgetésünk után én is éppen indulni készülök. Négy
település mintegy hatvan csecsemőjét vizsgálom, szüleikkel,
háziorvosukkal konzultálok. Örömmel, megnyugvással tölt el, hogy milyen
szépen fejlődnek, mindig van azonban egy-egy olyan csecsemő, aki külön
figyelmet érdemel, és további célzott ellátást, vizsgálatokat igényel.
– Meddig tart a munkaidejük naponta?
– Nyolc óra a napi munkaidő, de az osztály orvosai gyakori ügyelet mellet naponta tíz, tizenkét órát dolgoztak az elmúlt hónapokban. A beteglétszám nem csökkent az orvosok számával párhuzamosan, folyamatosan száz százalékos ágykihasználással dolgoztunk. Ezt mi nagy megtiszteltetésnek éreztük, a háziorvos kollégák és a szülők részéről megnyilvánuló bizalom jeleként értékeltük.
– Mióta áll a Gyermek Osztály élén, és milyen elképzelésekkel fogott hozzá az új feladatához?
– 2011 márciusa óta vezetem a Csecsemő- és Gyermek Osztályt az Újszülött Részleggel együtt. Amikor a lehetőséget, feladatot átgondoltam, több évtizedes gyakorlati tapasztalatra támaszkodva alakíthattam ki a programomat. A magas szakmai színvonal, korszerű protokollok mentén végzett gyógyítás, folyamatos továbbképzés megszervezése mellett nagy hangsúllyal szerepelt a terveimben egy olyan légkör kialakítása, amely elősegíti a szisztematikus munkát, a megfelelő kommunikációt az osztály dolgozói és a területen dolgozó kollégák között. Fontos, hogy az orvosok, a nővérek nyugodtan, megfelelő szakmai magabiztossággal, ugyanakkor alázattal, legjobb tudásukat, személyiségük legjobb tulajdonságait megmutatva dolgozhassanak. A feladatokat úgy kell kijelölni, hogy mindenki találja meg a helyét az egyéni ambíciójának megfelelően, ugyanakkor az osztály munkájába illeszkedve. Szerettem volna előtérbe helyezni a betegekre fordított idő fontosságát, mert azt semmilyen technikával, vizsgálattal, tudással nem lehet pótolni. A tudományos munka elősegítését úgy terveztem, hogy a kollégák egy téma köré gyűjtsék a tapasztalataikat, az ismereteiket, a betegeket, majd azokat feldolgozva előadhassák az osztályon hetenkénti eset-megbeszéléseken, illetve havonta a háziorvosok bevonásával megtartott témareferálókon. Tehát így indultunk, és lelkesen fogtunk hozzá, hogy egy olyan csapatot, egy olyan osztályt építsünk, ahol jó lesz dolgozni, és „jó lesz betegnek lenni”.
– Legutóbb, amikor a találkozásunk időpontját egyeztettük, Tapolcán, a Magyar Gyermekorvos Társaság ülésén vett részt. Ebben a szűkös orvos-létszámú időszakban mennyire sikerül bekapcsolódni a tudományos közéletbe?
– Törekedtünk rá. Első a beteg ellátása, de ugyanolyan fontos, hogy fejlődjünk a szakmában, képezzük magunkat, olvassunk, és részt vegyünk a szakterületünknek megfelelő tudományos közéletben, például készülünk a Gyermekgyógyászati Társaság, majd a Perinatológiai Társaság éves kongreszszusára. Még nem előadással, de hamarosan erre is sor kerül. Több időt tudunk fordítani rá, miután két új kolléga kezdi meg hamarosan a munkát osztályunkon. Így megint alaposabban elmélyedhetünk a tudományos munkánkban, és egy éves késéssel fel tudunk lépni a helyi és területi szakmai tudományos üléseken előadásokkal.
– Miért választotta az orvosi pályát, és az egyetem után éppen a nagykanizsai kórházat?
– 1978-ban végeztem a Szegedi Orvostudományi Egyetemen, és rögtön itt kezdtem dolgozni. Még a kezdet kezdetén, egyetemista korunkban sokunknak volt ambíciója egyetemi klinikán dolgozni. Talán lett is volna rá lehetőségem, de amint kiderült, hogy két évet elméleti intézetben kell eltölteni, mielőtt betegellátó klinikára kerülhet egy új orvos, azonnal kizártam ezt a gondolataimból. Én mindig betegek mellett tudtam elképzelni magam, és a klinikákon látva a sok orvost, attól tartottam, hogy nekem nem lesz betegem. A pályaválasztásnál sem merült föl bennem más lehetőség, természetes volt számomra, hogy orvos legyek. Családi indíttatás nem volt az orvosi pályára, de a szüleim mindenben támogattak. Balatonkeresztúron nőttem fel, Kanizsán végeztem a gimnáziumot és a kanizsai kórház került a látókörömbe, így a kezdettől, 1978 októberétől itt dolgozom. Valószínűleg több tapasztalatot szereztem volna, ha más munkahelyeken is kipróbálom magamat, de én ilyen hűséges típus vagyok, és ezt a kórházat éreztem mindig a magaménak.
Nekem már nem az a fontos, hogy a saját egyéni ambícióm mentén építsem a pályámat, hanem munkatársaimmal együtt kialakítsak egy olyan osztályt, ahol jól érzi magát az orvos, a nővér, a beteg, mert a biztonságos, jó légkört érzékelve bízik bennünk. Egy szigorú rendszerben működő, de mégis mindenkinek az egyéni szabadságát biztosító osztály a cél, ahol szorongás nélkül, oldottan, de ugyanakkor megfelelő stílusban, a saját kompetenciáját tudva végezheti a munkáját a dolgozó. Mindezt annak érdekében, hogy az új kollégákkal kiegészülve szakmai munkánkat a mi lehetőségeink mellett klinikai szinten végezzük. Talán sikerül…
– Meddig tart a munkaidejük naponta?
– Nyolc óra a napi munkaidő, de az osztály orvosai gyakori ügyelet mellet naponta tíz, tizenkét órát dolgoztak az elmúlt hónapokban. A beteglétszám nem csökkent az orvosok számával párhuzamosan, folyamatosan száz százalékos ágykihasználással dolgoztunk. Ezt mi nagy megtiszteltetésnek éreztük, a háziorvos kollégák és a szülők részéről megnyilvánuló bizalom jeleként értékeltük.
– Mióta áll a Gyermek Osztály élén, és milyen elképzelésekkel fogott hozzá az új feladatához?
– 2011 márciusa óta vezetem a Csecsemő- és Gyermek Osztályt az Újszülött Részleggel együtt. Amikor a lehetőséget, feladatot átgondoltam, több évtizedes gyakorlati tapasztalatra támaszkodva alakíthattam ki a programomat. A magas szakmai színvonal, korszerű protokollok mentén végzett gyógyítás, folyamatos továbbképzés megszervezése mellett nagy hangsúllyal szerepelt a terveimben egy olyan légkör kialakítása, amely elősegíti a szisztematikus munkát, a megfelelő kommunikációt az osztály dolgozói és a területen dolgozó kollégák között. Fontos, hogy az orvosok, a nővérek nyugodtan, megfelelő szakmai magabiztossággal, ugyanakkor alázattal, legjobb tudásukat, személyiségük legjobb tulajdonságait megmutatva dolgozhassanak. A feladatokat úgy kell kijelölni, hogy mindenki találja meg a helyét az egyéni ambíciójának megfelelően, ugyanakkor az osztály munkájába illeszkedve. Szerettem volna előtérbe helyezni a betegekre fordított idő fontosságát, mert azt semmilyen technikával, vizsgálattal, tudással nem lehet pótolni. A tudományos munka elősegítését úgy terveztem, hogy a kollégák egy téma köré gyűjtsék a tapasztalataikat, az ismereteiket, a betegeket, majd azokat feldolgozva előadhassák az osztályon hetenkénti eset-megbeszéléseken, illetve havonta a háziorvosok bevonásával megtartott témareferálókon. Tehát így indultunk, és lelkesen fogtunk hozzá, hogy egy olyan csapatot, egy olyan osztályt építsünk, ahol jó lesz dolgozni, és „jó lesz betegnek lenni”.
– Legutóbb, amikor a találkozásunk időpontját egyeztettük, Tapolcán, a Magyar Gyermekorvos Társaság ülésén vett részt. Ebben a szűkös orvos-létszámú időszakban mennyire sikerül bekapcsolódni a tudományos közéletbe?
– Törekedtünk rá. Első a beteg ellátása, de ugyanolyan fontos, hogy fejlődjünk a szakmában, képezzük magunkat, olvassunk, és részt vegyünk a szakterületünknek megfelelő tudományos közéletben, például készülünk a Gyermekgyógyászati Társaság, majd a Perinatológiai Társaság éves kongreszszusára. Még nem előadással, de hamarosan erre is sor kerül. Több időt tudunk fordítani rá, miután két új kolléga kezdi meg hamarosan a munkát osztályunkon. Így megint alaposabban elmélyedhetünk a tudományos munkánkban, és egy éves késéssel fel tudunk lépni a helyi és területi szakmai tudományos üléseken előadásokkal.
– Miért választotta az orvosi pályát, és az egyetem után éppen a nagykanizsai kórházat?
– 1978-ban végeztem a Szegedi Orvostudományi Egyetemen, és rögtön itt kezdtem dolgozni. Még a kezdet kezdetén, egyetemista korunkban sokunknak volt ambíciója egyetemi klinikán dolgozni. Talán lett is volna rá lehetőségem, de amint kiderült, hogy két évet elméleti intézetben kell eltölteni, mielőtt betegellátó klinikára kerülhet egy új orvos, azonnal kizártam ezt a gondolataimból. Én mindig betegek mellett tudtam elképzelni magam, és a klinikákon látva a sok orvost, attól tartottam, hogy nekem nem lesz betegem. A pályaválasztásnál sem merült föl bennem más lehetőség, természetes volt számomra, hogy orvos legyek. Családi indíttatás nem volt az orvosi pályára, de a szüleim mindenben támogattak. Balatonkeresztúron nőttem fel, Kanizsán végeztem a gimnáziumot és a kanizsai kórház került a látókörömbe, így a kezdettől, 1978 októberétől itt dolgozom. Valószínűleg több tapasztalatot szereztem volna, ha más munkahelyeken is kipróbálom magamat, de én ilyen hűséges típus vagyok, és ezt a kórházat éreztem mindig a magaménak.
Nekem már nem az a fontos, hogy a saját egyéni ambícióm mentén építsem a pályámat, hanem munkatársaimmal együtt kialakítsak egy olyan osztályt, ahol jól érzi magát az orvos, a nővér, a beteg, mert a biztonságos, jó légkört érzékelve bízik bennünk. Egy szigorú rendszerben működő, de mégis mindenkinek az egyéni szabadságát biztosító osztály a cél, ahol szorongás nélkül, oldottan, de ugyanakkor megfelelő stílusban, a saját kompetenciáját tudva végezheti a munkáját a dolgozó. Mindezt annak érdekében, hogy az új kollégákkal kiegészülve szakmai munkánkat a mi lehetőségeink mellett klinikai szinten végezzük. Talán sikerül…
Bakonyi Erzsébet
2012-10-06 10:26:00
forrás: http://www.kanizsaujsag.hu/
.gif)