Az
1848/49. évi forradalom és szabadságharc hősi halottainak tiszteletére
rendezett megemlékezést az önkormányzat az Aradi udvarban. A velünk élő
történelmünk hőseire, a szabadságharc áldozataira, Aradra, az Aradon
kivégzett 13 magyar tábornokra, gróf Batthyány Lajosra, az első felelős
magyar kormány miniszterelnökére, és egyben olyan eseményekre emlékeztek
a Hevesi Sándor Általános Iskola diákjainak közreműködésével, amikor
népünk jövőjéért tenni akartak, áldozatot vállaltak legjobbjaink. Köszöntőbeszédet Cseresnyés Péter polgármester, országgyűlési képviselő mondott:
– „Micsoda fényes deputatio megy Isten őfelsége elé, hogy a magyarok ügyében reprezentáljon!”– Ezt mondta Poeltenberg tábornok társainak, amikor a hóhér az akasztófa alá szólította – kezdte beszédét a polgármester, majd így folytatta: – 163 évvel ezelőtt a magyar történelem egyik legsötétebb reggele virradt fel. Szabadságharcunk utolsó mozzanataként ekkor végezték ki a magyar honvédsereg kiváló vezetőit. Az ő halálukkal megpecsételődni látszott mindazon eszmék sorsa, amelyek megvalósításáért a Kárpát-medence oly’ sok nemzetének annyi fia vérzett el a megelőző másfél esztendőben.
Vajon kik voltak ezek a vezetők?
Mindannyian hivatásos katonák, de egyikük sem világforradalmár. Élték a maguk életét, gondoskodtak a rájuk bízott legénységről. Udvaroltak, nősültek, gyermeket neveltek. Úgy éltek, mint bármelyikünk. Aztán 1848 márciusának forgószele kimozdította őket békés életükből. Azok az eszmék, amelyek megérintették a kor Európáját, a Habsburg-monarchia népeit is elérték. Ősszel vesztes csatáinkra, eltiport forradalmainkra emlékezünk. Ám legalább mi emlékezünk, hiszen megmaradtunk. A győztesek ugyanis nincsenek sehol. Nincsenek ottománok, Habsburgok és szovjetek sem. Hosszú távon, a történelem mércéjével tehát mégsem voltak vesztesek ezek a csaták, háborúk, forradalmak. Ezektől maradt magyar a magyar, ezeknek köszönhetően maradt fenn nemzetünk, országunk.
Ma nem a névtelen hősökre, áldozatokra emlékezünk, hanem vértanúinkra, azokra a mártírokra, akik életüket, fiatalságukat és jövőjüket adták a magyar szabadságért. Ők korábban fényes győzelmeikkel megszégyenítették a császári sereget, és a polgári Magyarország megteremtésével bebizonyították: a magyar nemzet 1848. márciusában talpra állt - és talpon is tudott maradni. Visszaszerezte szabadságát, és élni is tudott ezzel a szabadsággal.
Ma ugyanez a helyzet, csak nem fegyverrel és nem háborúban kell kiállni szabadságunkért, nemzetünkért, megmaradásunkért. De a kiállásra, ’48-49-es hőseink erejére szükségünk van. A szabadságharc bebizonyította, képesek vagyunk arra, hogy megszervezzük önmagunkat, hogy működtessük az államunkat, és arra is, hogy megvédjük közös érdekeinket. Nem kardlappal és ágyúval ugyan, de ma is ugyanezt kell tennünk. Magyarország ugyanis nem szorul idegen hatalmak gyámságára, nincs szüksége arra, hogy mások mondják meg, hogyan éljünk, mit tegyünk, miként alakítsuk saját sorsunkat. Elnyomó, diktáló hatalmakból – jöjjenek akár Keletről, akár Nyugatról – volt itt elég ezer év alatt.
Hat nemzedék választ el bennünket 1848 hőseitől. Ma már a kőszívű ember dédunokái sincsenek közöttünk, mégis szabadságvágyunk és konok kitartásunk nem változott.
Jó hír, hogy ma már Európában nincsenek gyarmatok, és gyarmatosítók sincsenek. A háborúk alatt szétszakított Európa újraegyesült. A rossz hír viszont az, hogy az alárendeltség, a hazugság és a szolgaság követei még harcban állnak, és még mindig vissza akarnak húzni bennünket a múltba. De egyre többen vagyunk, akik úgy gondoljuk: szövetségben, és nem egymás kárára tehetjük erőssé nemzeteinket, és így egész Európát, mert Európa jövője nemzetei erejében rejlik.
’49-es mártírjaink otthagyták a családjukat, vállalták a fegyveres harcot, és naponta szembenéztek a halállal. Odaadták a legértékesebbet, amit ember csak adhat: odaadták az életüket.
Szinte a semmiből teremtődött meg a honvédő sereg, amelyben minden korosztálynak volt helye és szerepe. Akinek volt már annyi fizikai ereje, fegyvert ragadott, aki még nem bírta el, futárnak állt, parancsot továbbított, vagy dobot vert, trombitát fújt a csatamezőn. Nem akartak ők történelmet írni, nem akartak hősök lenni. Nem gondoltak arra, hogy egyszer majd hálával fog rájuk gondolni az utókor. Csak volt egy céljuk, egy közös céljuk, ami összetartotta, egységbe kovácsolta őket. Ilyen közös célok ma is vannak, ma is kellenek. A család, a város, az ország sem boldogul közös akarat nélkül.
Akik előtt ma fejet hajtunk, nem a csatamezőn estek el. A tábornokok a vesztőhelyen adták oda életüket a magyar szabadságért.
Méghozzá olyan halállal, amelyet egy katona csak akkor érdemel, ha a leggyalázatosabb bűnt követi el: akkor, ha áruló lesz. Ezek az emberek mégis vállalták ezt. Vállalták rendületlen lélekkel és emelt fővel. Vállalták akként, amint a Bibliából Jézus szavaként megtanulták: „Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért.”
Micsoda fényes küldöttség ment azon a bizonyos október 6-dikán Isten őfelsége elé, hogy a magyarok ügyében reprezentáljon! Micsoda kitűnő emberek, micsoda hazafiak!
Magyarok, akik közül többen nem tudtak vagy csak törve beszéltek magyarul.
E fényes deputáció élére gróf Batthyány Lajos, Magyarország első miniszterelnöke került. Az első miniszterelnök, akinek a mártíromság jutott osztályrészül.
Az aradi vértanúk súlyos örökséget hagytak ránk. Olyat, amelyhez méltónak kell lennünk. Legelőször is meg kell ismernünk történetüket. Meg kell ismernünk az aradi várbörtönben lobogó mécsesek mellett a halálra készülő embereket, hogy tudjuk, mit is adtak valójában oda. És meg kell ismernünk az árat, a nemzet és a haza közös javát, hogy mi magunk is méltók legyünk ahhoz az áldozathoz, amit a vesztőhely követelt ezektől a kitűnő emberektől, ezektől a hazafiaktól.
Cseresnyés Péter beszédét követően a város vezetői, a politikai pártok, egyesületek, intézmények, civil szervezetek vezetői, képviselői koszorút helyeztek el gróf Batthyány Lajos emlékművénél. Az ünnepi megemlékezés a Szózat és a Székely Himnusz közös eléneklésével zárult.
Mindannyian hivatásos katonák, de egyikük sem világforradalmár. Élték a maguk életét, gondoskodtak a rájuk bízott legénységről. Udvaroltak, nősültek, gyermeket neveltek. Úgy éltek, mint bármelyikünk. Aztán 1848 márciusának forgószele kimozdította őket békés életükből. Azok az eszmék, amelyek megérintették a kor Európáját, a Habsburg-monarchia népeit is elérték. Ősszel vesztes csatáinkra, eltiport forradalmainkra emlékezünk. Ám legalább mi emlékezünk, hiszen megmaradtunk. A győztesek ugyanis nincsenek sehol. Nincsenek ottománok, Habsburgok és szovjetek sem. Hosszú távon, a történelem mércéjével tehát mégsem voltak vesztesek ezek a csaták, háborúk, forradalmak. Ezektől maradt magyar a magyar, ezeknek köszönhetően maradt fenn nemzetünk, országunk.
Ma nem a névtelen hősökre, áldozatokra emlékezünk, hanem vértanúinkra, azokra a mártírokra, akik életüket, fiatalságukat és jövőjüket adták a magyar szabadságért. Ők korábban fényes győzelmeikkel megszégyenítették a császári sereget, és a polgári Magyarország megteremtésével bebizonyították: a magyar nemzet 1848. márciusában talpra állt - és talpon is tudott maradni. Visszaszerezte szabadságát, és élni is tudott ezzel a szabadsággal.
Ma ugyanez a helyzet, csak nem fegyverrel és nem háborúban kell kiállni szabadságunkért, nemzetünkért, megmaradásunkért. De a kiállásra, ’48-49-es hőseink erejére szükségünk van. A szabadságharc bebizonyította, képesek vagyunk arra, hogy megszervezzük önmagunkat, hogy működtessük az államunkat, és arra is, hogy megvédjük közös érdekeinket. Nem kardlappal és ágyúval ugyan, de ma is ugyanezt kell tennünk. Magyarország ugyanis nem szorul idegen hatalmak gyámságára, nincs szüksége arra, hogy mások mondják meg, hogyan éljünk, mit tegyünk, miként alakítsuk saját sorsunkat. Elnyomó, diktáló hatalmakból – jöjjenek akár Keletről, akár Nyugatról – volt itt elég ezer év alatt.
Hat nemzedék választ el bennünket 1848 hőseitől. Ma már a kőszívű ember dédunokái sincsenek közöttünk, mégis szabadságvágyunk és konok kitartásunk nem változott.
Jó hír, hogy ma már Európában nincsenek gyarmatok, és gyarmatosítók sincsenek. A háborúk alatt szétszakított Európa újraegyesült. A rossz hír viszont az, hogy az alárendeltség, a hazugság és a szolgaság követei még harcban állnak, és még mindig vissza akarnak húzni bennünket a múltba. De egyre többen vagyunk, akik úgy gondoljuk: szövetségben, és nem egymás kárára tehetjük erőssé nemzeteinket, és így egész Európát, mert Európa jövője nemzetei erejében rejlik.
’49-es mártírjaink otthagyták a családjukat, vállalták a fegyveres harcot, és naponta szembenéztek a halállal. Odaadták a legértékesebbet, amit ember csak adhat: odaadták az életüket.
Szinte a semmiből teremtődött meg a honvédő sereg, amelyben minden korosztálynak volt helye és szerepe. Akinek volt már annyi fizikai ereje, fegyvert ragadott, aki még nem bírta el, futárnak állt, parancsot továbbított, vagy dobot vert, trombitát fújt a csatamezőn. Nem akartak ők történelmet írni, nem akartak hősök lenni. Nem gondoltak arra, hogy egyszer majd hálával fog rájuk gondolni az utókor. Csak volt egy céljuk, egy közös céljuk, ami összetartotta, egységbe kovácsolta őket. Ilyen közös célok ma is vannak, ma is kellenek. A család, a város, az ország sem boldogul közös akarat nélkül.
Akik előtt ma fejet hajtunk, nem a csatamezőn estek el. A tábornokok a vesztőhelyen adták oda életüket a magyar szabadságért.
Méghozzá olyan halállal, amelyet egy katona csak akkor érdemel, ha a leggyalázatosabb bűnt követi el: akkor, ha áruló lesz. Ezek az emberek mégis vállalták ezt. Vállalták rendületlen lélekkel és emelt fővel. Vállalták akként, amint a Bibliából Jézus szavaként megtanulták: „Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért.”
Micsoda fényes küldöttség ment azon a bizonyos október 6-dikán Isten őfelsége elé, hogy a magyarok ügyében reprezentáljon! Micsoda kitűnő emberek, micsoda hazafiak!
Magyarok, akik közül többen nem tudtak vagy csak törve beszéltek magyarul.
E fényes deputáció élére gróf Batthyány Lajos, Magyarország első miniszterelnöke került. Az első miniszterelnök, akinek a mártíromság jutott osztályrészül.
Az aradi vértanúk súlyos örökséget hagytak ránk. Olyat, amelyhez méltónak kell lennünk. Legelőször is meg kell ismernünk történetüket. Meg kell ismernünk az aradi várbörtönben lobogó mécsesek mellett a halálra készülő embereket, hogy tudjuk, mit is adtak valójában oda. És meg kell ismernünk az árat, a nemzet és a haza közös javát, hogy mi magunk is méltók legyünk ahhoz az áldozathoz, amit a vesztőhely követelt ezektől a kitűnő emberektől, ezektől a hazafiaktól.
Cseresnyés Péter beszédét követően a város vezetői, a politikai pártok, egyesületek, intézmények, civil szervezetek vezetői, képviselői koszorút helyeztek el gróf Batthyány Lajos emlékművénél. Az ünnepi megemlékezés a Szózat és a Székely Himnusz közös eléneklésével zárult.
B. E.
További képek a galériában.
forrás:http://www.kanizsaujsag.hu/
.gif)