Őszi eső mosta a tarka levélszőnyeget, szürke felhő ruhát öltött az ég magára, amikor kilépett az utcára.  A hűvös szél pirosra festette sápadt arcát. Fázott. Lassan bandukolt a temetőhöz vezető úton.

Mire a sírhoz ért a cipője átázott. Göcsörtös keze szorosan markolta a fenyőággal körberakott szárított sóvirág csokrot.  Alig találta meg átázott kabátja zsebében a gyufát, elgémberedett ujjai nem engedelmeskedtek. Szája elé emelte mindkét kezét és lehelni kezdte. Lassan megmozdultak a merev ujjak. Meggyújtotta a mécsest és elhelyezte a csokrot síron.
Ideje lenne megtisztíttatni a keretet a moha már benőtte, nem soká hallottak napja, megszólják a rokonok, ismerősök. Hogy megy az idő, már két éve, hogy Irma előre ment…
A temetésre lesikáltatta., hogy tiszta legyen, hol örök álmát alussza a kedves.  Hunyorogva nézte a táblát, nem csak a szeme, a szemüvege is egyre homályos lett. Felül ott van kőbe vésve a saját neve. Akkoriban azt gondolták, az élet rendje szerint, ez lesz a távozási sorrend. Az asszony betegsége felborította a forgatókönyvet. Nem tartott sokáig a kemény megpróbáltatásokkal kikövezett út, de a reménytelenség és tehetségtelenség kitörölhetetlen nyomot hagyott benn.  Mindenüket feláldoztak, egy parányi reményért.
Többször kérte a drága, hogy hamvasszák el, mert drága a temetés.
Hogyan tette volna ezt meg a jóban, rosszban hű társával, mikor oly sokszor emlegette.., „tudod apjuk, ez is arra való, hogy mielőbb elfelejtsék a halottakat. Nézd meg mennyi az „újra” megüresedett kaszni, kevesen váltják meg tíz év után.

Amikor a diagnosztizáltak a súlyos betegséget. Nem sok jóval biztatták őket. Szegény felesége akkor biztosan nem gondolta, hogy ő megy előre…
Azért döntöttek úgy, hogy még életükben elkészíttetik, a nyughelyüket. Még az aranyláncos zsebóra árát is beletették. Nem váratott magára az örök nyoszolya…
Ma sem érti, mit keres itt és miért a felesége ment el…
Valaki azt mesélte neki –titkos tanokat említve-, ha két ember egy lélekként éli meg az életét, sorsot tudnak cserélni. Jó asszony volt, erre is képes volt, ha ez igaz...
Áldotta az eszét az akkori döntéséért, mert a mostani világban, fűteni sem igen futja, nem, hogy síremlékre. Szegénységének és magányának egy jó hozadéka lett. Egyre jobbakat eszik, eszébe jutott milyen jól oldotta meg a leves főzést az asszonya. Ha krumpli püré volt az köret, másnap lebbencsleves készült a krumpli lével. Nem öntött ki semmit, mindent felhasznált.
Az asztalán gyakori a püré és a levéből készült leves. Meleg és tápláló. A fogaira úgy sincs pénze, jól jön a pépes étel…
Nagyon hiányzik a párja, menne már utána, de nem sürgetheti az időt. Nem emlékszik, hogy veszekedtek volna, csak arra, hogy néha vitatkoztak, de azt is tudja, hogy az idő megszépíti az emlékeket…

Az utolsó vizsgálaton állapot rosszabbodást mutattak a leletek. Több gyógyszert írtak fel, de olyan drága, hogy felezni szokta. Nem mondta ezt el senkinek, csak Irmácskának, neki is azért, hogy készüljön fel a fogadásra, mert nem sokára  találkoznak.

Ezekkel a gondolatokkal köszönt el kedvesétől. Nem törődött már az átázott cipővel, és fájó lábával, elindult haza a hideg lakásba, megenni a lebbencslevesét.

A boldog viszontlátás reménye mécsest gyújtott a szívébe, és a szeretet lángja  felmelegítette...

Lélek Sándorné Ekpafat