Szaporodnak a sorok az ünnepi listámon. Mint, minden évben most is, első helyre a tányérok kerülnek. Az idén 25 darabra lesz szükség. Kétdekás gyertyából, ugyan annyi, és 2 csomag szalvéta. A szalvétánál mindig figyelek arra, hogy egyszerű-, ne túl tarka mintás legyen. Tavaly angyalok-, előtte csengettyűk díszítették. Legfontosabb a szép, egészséges, piros alma. Fenyő ágacskákat szenteste előtti napon ráérek beszerezni. Szilvalekváros, vaníliás félhold, zserbó és beigli sütés az utolsó hétre marad. Mézes süteményt és szaloncukrot alkalomszerűen, kiváló minőségben, jó árért próbálunk majd vásárolni, ha lesz még ilyen. Reménykedjünk! 
Ma is homályos szemmel emlékszem, a kezdetekre…
  Édesapám egy belvárosi társasházba költözött, amelynek az udvarában, a fatatnyi – egykori - házmesteri lakásban, egy szegény család lakott. A beköltözése után feltűnt neki, hogy a jómódú szomszédok kerülték a családdal való érintkezést. Pedig, csendesek, rendesek voltak, szinte a fal mellett közlekedtek, leesett vállal, és lehorgasztott fejjel. Az asszony sokáig alig merte fogadni édesapám köszönését. Nem volt hozzászokva, hogy „kezét csókolómmal” üdvözöljék. A gyerekek ápoltan, tisztán jártak óvodába, iskolába. Udvariasan köszöntek mindenkinek, de senkivel nem beszéltek, nem mosolyogtak soha idegenre. Szégyellték a szegénységüket.  Mintha két külön világban élt volna a lakóközösség. Az egyik család gyermekei zeneiskolába és balettra járt, a másiké nyelvet tanult, vívott és sakkozott, a lentieké egy lerobbant játszótéren múlatta az időt. Közeledett a szeretet ünnepe. Édesapám közel járt már a nyolcvanhoz, még sem volt közömbös az emberek iránt, soha nem hagyta szó nélkül mások nyomorát. Elhatározta, megajándékozza a családot. Márpedig, neki sem volt sok, de annyi mindig akadt, amivel másoknak örömet szerzett. Alázattal látott hozzá, nehogy megsértse mások önérzetét.     Az első cetlit a fenti listával Ő adta a kezembe, annyi változással, hogy ott még 2 kiló apró sütemény is volt írva. December 23. -án délután közösen láttunk neki az ajándék összeállításához. A tányérra szalvétát terítettünk. Az almát szárazra töröltük, és addig dörzsöltük, amíg mosolyogni nem láttuk… Csumáját gyöngéden kivágtuk, helyére apró gyertyát nyomtunk, köréje ezüstfenyő ágacskát szúrtunk. Apró dekor gyöngyfüzérrel díszítettük. Készen volt az alap, jöhetett a szaloncukor, és a sütemény. Midőn végeztünk, asztalra helyeztük a megpakolt tányérokat, és felhívtuk a gyerekeket.
A szülők furcsán néztek, amint meghallották a kérésem, miszerint a gyerekeket kértem. Bizalmatlanul kérdezték, mit akarunk tőlük. Egy kis meglepetést készítettünk, higgyék el, nem vagyunk gyermekrablók, válaszoltam zavartan. Elmosolyogták magukat, s engedélyt adtak a kiruccanáshoz. Amint belépett a gyereksereg az előszobába, felcsendült a Mennyből az angyal a régi lemezjátszón. A szomorú gyermekszemek csillogni kezdtek, az apró szájak dalra fakadtak. Nem maradtak sokáig, ajándékaikkal a kezükben, elköszöntek. Lekísértem őket, két tányér kíséretében, az egyiknek az alján kis borítékban jól elrejtve pénz is lapult. Ezt az édesanyának kellett átadnom…
  Ez a kis figyelmesség volt az első pillére annak a hídnak, amelyen a gyerekek elindultak,  – a számukra ismeretlen másik világ felé - , az utcai lakásokhoz.  Megértették, ott is élnek olyan emberek, akiknek a lelke az övékkel egyforma akkor is, ha pár méterrel feljebb laknak…
Az advent nálunk azóta, a fenti listával indul, édesapám fentről küldött mosolyával zárul, immár több, mint két évtizede…

Lélek Sándorné Ekpafat

részlet: Karácsonyi Meglepetés Antológia 2012.