Tétován nézem az íróasztalra helyezett, üres karácsonyi képeslapokat és nincs ínyemre a címzés. Erőt kell venni magamon, hogy két, kötőjeles idegen szót írjak az eredeti magyar név helyett.
Mégis kénytelen leszek megtenni, nehogy bajuk essék a címzetteknek, akiket őseik földjén hazátlanoknak mernek nevezni.
Mérges leszek. Aztán azon rágódom, milyen lelket melengetőt írhatnék innen - oda? S vajon a papírra vetett szavak hatása mennyi ideig tarthat?
Tudom, a kapott lap majd mély sóhaj kíséretében bekerül egy erre fenntartott dobozba.  Néha előveszik, elábrándoznak, mi lett volna, ha...
Én most teszem azt. Magam elé képzelem őket, tudom mikor, mit csinálnak a dolgos emberek. A sok nélkülözés miatt mindent megtanultak, mindenhez értenek. Megfontoltak, de igaz véleményüket nem rejtik el. Néha ugyan kissé ridegnek tűnnek, ám ez önvédelem. Kínjaikat, be nem gyógyuló lelki sebeiket próbálják leplezni, hogy ne kerüljenek még kiszolgáltatottabb helyzetbe.
Ezt éreztem a távoli földrészeken élő, általam megismert magyarokon is.
Egyre jobban belegabalyodom az emlékekbe, miközben a lapok még mindig üresek. Fölrázom magam, mert rájövök: saját érzéseim vetítem ki másokra. Ám, attól, hogy nem tudnék máshol élni, csak a szülőhazámban, más még érezheti magát jól idegenben, azzal a tudattal, hogy ma már bármikor hazajöhet.
Mert itthon azért megvagyunk. Vitatkozunk, marakodunk, mindig más akarunk, aztán összeborulunk, mert egy ritka nyelvet beszélve mégis csak saját országunkban vagyunk.
Éppen ezért gondolataim csomójait kettévágva, innen üzenem a Föld bármely pontjain élő magyaroknak, hogy az időeltolódás ellenére, a gyertyagyujtáskor érezzétek azt a szeretetet, amit Rátok gondolva küldünk felétek, az anyaországból. Többet ér ez minden szónál, képeslapokra vetett néhány sornál!

Viola Anna