„Nem engedni semmit most már, itt közönséges hóhérnak kell lenni…”

„Nem engedni semmit most már, itt közönséges hóhérnak kell lenni…”

Így summázták a tennivalókat a meleg parancsnoki szobákból a Don-kanyarban szétvert 2. magyar hadsereg vezetői, miután a szovjet csapatok megfutamították a hazájukra támadó agresszorok egész arcvonalát 1943 januárjának jéghideg napjaiban. Magyar katonák tízezrei maradtak ott örökre a Don mellett, egy távoli, fagyos, idegen világban, ahol semmi keresnivalónk nem lett volna.

Az egyszerű, alföldi, dunántúli, zalai édesapák, jobbágyfiúk, napszámosok, béresek nem a saját akaratukból mentek az oroszok földjére, hanem Horthy hadúrnak az országot romokba és pusztulásba döntő, meggondolatlan döntésének a következményeképpen. Hogy aztán, az egy egész magyar hadsereg pusztulásában tevékenyen részt vevők megbűnhődtek-e végül? Nem mindegyik, hisz például Horthy Miklós még sokáig sütkérezhetett az Atlanti-óceán partján, mire az alvilágba szólítatott…
70 éve történt, de soha nem feledhetjük…
Jelen tanulmányomban nem tárgyalom a munkaszolgálatosok tragédiáját, külön kívánok majd arról szólni a Tisztelt Olvasónak a jövő esztendő elején.

I. A Magyar Királyi Honvédség 2. hadserege…

A 2. magyar hadsereg parancsnoka Jány Gusztáv vezérezredes, vezérkari főnöke Rakovszky György vezérőrnagy volt. A hadsereg a következő részekből állt össze:

III. hadtest: Parancsnoka Domaniczky Ödön altábornagy, vezérkari főnöke Solymossy Ulászló vezérkari (a továbbiakban vk.) ezredes. Részei: 6. (22. és az 52. gyalogezredek, valamint a 6. tüzérezred, parancsnok Gödry János ezredes), 7. (4. és 35. gyalogezredek, valamint a 7. tüzérezred, parancsnok Mező Endre vezérőrnagy) és 9. (17. és 47. gyalogezredek, valamint a 9. tüzérezred, parancsnok Ujlaky Jenő ezredes) könnyű hadosztályok. Hadtestközvetlenjei a III. gépvontatású nehéztüzér-osztály, az 5/II. tüzérosztály, a VI. kerékpáros zászlóalj, illetve az 1. lovasszázad voltak.

IV. hadtest: Parancsnoka Csatay Lajos altábornagy, vezérkari főnöke Gecsányi Ágoston vk. ezredes. Részei: 10. (6. és 36. gyalogezredek, valamint a 10. tüzérezred, parancsnok Tanító Béla ezredes), 12. (18. és 48. gyalogezredek, valamint a 12. tüzérezred, parancsnok Illésházy Gábor vezérőrnagy) és 13. (7. és 31. gyalogezredek, valamint a 13. tüzérezred, parancsnok Grassy József vezérőrnagy) könnyű hadosztályok. Hadtestközvetlenjei a IV. gépvontatású nehéztüzér-osztály, illetve a 24/III. tüzérosztály voltak.

VII. hadtest: Parancsnoka Gyimesy Ernő altábornagy, vezérkari főnöke Szász Ferenc vk. ezredes. Részei: 19. (13. és 43. gyalogezredek, valamint a 19. tüzérezred, parancsnok Deák László ezredes), 20. (14. és 23. gyalogezredek, valamint a 20. tüzérezred, parancsnok Kovács Károly vezérőrnagy) és 23. (25. és 51. gyalogezredek, valamint a 23. tüzérezred, parancsnok Kiss István vezérőrnagy) könnyű hadosztályok. Hadtestközvetlenjei a VII. vegyes nehéztüzér-osztály, a 21/II. tüzérosztály, a 4/I. légvédelmi gépágyús üteg, illetve a IX. kerékpáros zászlóalj voltak.

A 2. magyar hadsereg hadrendjébe tartoztak még az 1. tábori páncéloshadosztály (1. gépkocsizó lövészezred, 30. harckocsiezred, 51. páncélvadász-zászlóalj, 1. felderítő-zászlóalj, valamint az 1. és az 5. gépkocsizó tüzérosztályok, parancsnok Veress Lajos altábornagy), és a 2. repülődandár (1. vadászrepülő-osztály, 1. távolfelderítő-osztály, valamint a 4. önálló bombázórepülő-osztály, parancsnok Illy Sándor vk. ezredes).

Hadseregközvetlenek voltak a 101. gépvontatású nehéztüzér-osztály; a 150. gépkocsizó nehéztüzér-osztály; a 101., III., IV., VII., légvédelmi tüzérosztályok; a III., IV., VII., utászzászlóaljak; a 151. gépkocsizó utászzászlóalj, a 106. önálló légvédelmi gépágyús üteg illetve az 52. híradó-zászlóalj.

II. Viharfelhők…

Az 1942. év nyarának – őszének kimerítő oroszországi hídfőcsatái után már sejteni lehetett, hogy egy nehéz tél vár a támadó (köztük a magyar), megszálló csapatokra. A szovjet ekkorra felébredt már az első sokkhatásból, egyre nagyobb mértékben bontakozott ki a partizánháború is, és ne felejtsük el, hogy az oroszok a hazájukért harcoltak az agresszorokkal szemben. Vagyis őket ez az erkölcsi tény, erő is tüzelte, lelkesítette.
A hídfőharcok végeztével kialakult a 2. magyar hadsereg téli, védelmi arcvonala a Don jobb partján, a 8. olasz és a 2. német hadseregek között.
Először átcsoportosítások történtek, így a teljesen leharcolt 1. páncéloshadosztályt kivonták az arcvonalból, és a Kamenyka – Krutyec – Volcsje-i körzetben elkezdődött a feltöltése. A 13. könnyű hadosztályt az urivi hídfőből Korotojak térségébe, míg a 12. könnyű hadosztályt a Scsucsje-i hídfőbe csoportosították át. Az urivi hídfőben maradt 20. és 7. könnyű hadosztályok pedig a IV. hadtest alárendeltségébe kerültek.

Középen helyezkedett el a IV. hadtest (a 7., 13. és 20. könnyű hadosztályokkal) Nyikolszkijtól Sztorozsevojéig. A jobbszárnyat a VII. hadtest (a 12., 19. és 23. könnyű hadosztályok) adta Kamisovától Nyikolszkijig, a balszárnyon pedig a III. hadtest (a 6. és 9. könnyű hadosztályok) helyezkedett el, nagyjából a Sztorozsevoje – Malisovo vonalon. A magyarokhoz jobbról az olasz Tridentina csatlakozott Kamisovánál, balról pedig a német 323. hadosztály Malisovonál. A magyar arcvonal így, mintegy 200 (!) kilométer hosszan húzódott, amit nagyjából 200 ezer ember védett. A 2. magyar hadsereg 1942. október 1. napi élelmezési létszámába 7160 tiszt és 197 ezer katona, összesen tehát 204 160 ember tartozott.
A magyar parancsnokság nem számított itt döntő szovjet offenzívára, így jobbára csak folyammegfigyelést végeztetett, illetve gyenge műszaki megerősítést és állásokat építtetett ki a zsidó munkaszolgálatosokkal és a kiparancsolt orosz lakossággal. Összesen két védőállás lett kiépítve 11 reteszállással. A közlekedőárkok, kilövőállások, fedezékek és óvóhelyek száma csekély és silány minőségű volt, hasonlóan, mint a drótakadályok, aknamezők, vagy harckocsiakadályok esetében is. Az orosz télre a magyarok nem készültek fel megfelelően. A katonák ruházattal való ellátása siralmas volt, a szálláshelyek úgyszintén. Szegény bakáink szinte állandóan fáztak, a fekhelyek szalmáit nem lehetett cserélni (mert hiány volt a szalmából), a tisztálkodási lehetőségek is minimális szintre csökkentek. Az oroszok szinte állandóan lőttek a túlpartról, zavarták a magyarokat, így például a konyhák meleg ételt szinte soha nem tudtak eljuttatni az állásokba. Téli ruházat a többszöri kérelmezések ellenére is csak kevés érkezett. A katonák jó részének decemberre elhasználódott a fehérneműje, új pedig nem érkezett. A fűtőanyaghiány is tetézte a bajokat, illetve malária és bélhurutjárványok voltak, az „egyszerű” meghűlésekről, megfázásokról nem is beszélve. Liszt és cukorhiány volt, az élelem fogyóban, az állandó hóesés miatt az utak járhatatlanná váltak. Mindezek mellé az általános hadihelyzet is egyre rosszabbul alakult, Hitler ígéretei csak ígéretek maradtak.

Az 1942. év őszének folyamán a német kaukázusi és sztálingrádi támadások kifulladtak. A német 6. hadsereg és 4. páncéloshadsereg addigra már teljesen kimerült a sztálingrádi utcai harcokban, a szovjet szívós ellenállása nemhogy csökkent, de egyre inkább növekedett. A németek 17. hadserege szintén sikertelenül próbálkozott Tuapsze elfoglalásával, és Novorosszijszknál védelembe ment át. A német 1. páncéloshadsereg szintén nem tudott áttörni Ordzsonikidzén keresztül Baku irányába. A germánok „A” hadseregcsoportjának balszárnyát szinte senki sem védte, a kalmüki sztyeppén mindössze 1 hadosztály tartotta az összeköttetést a „B” hadseregcsoporttal. Az itt tátongó 400 km-es rést a 4. román hadsereg próbálta lezárni, amely Rosztov felöl érkezett be 5 gyalog- és 3 lovashadosztállyal. Még el sem foglalta az állásait, amikor 1942. november 19. napján Sztálingrádtól északnyugatra a szovjetek ellentámadásba kezdtek. Eredetileg a 3. román hadseregre támadtak rá, de ezután (másnap) már a német 4. páncéloshadsereg, majd a 4. román hadsereg következett. Ezzel a szovjet hadművelettel került gyűrűbe Paulus 6. német hadserege a Sztálin nevét viselő, hősiesen védekező városnál, míg a románok 3. és 4. hadserege szinte teljesen megsemmisült.
A szovjetek december 11. napján áttörték a 8. olasz hadsereg közepét és jobbszárnyát, ezért a németek Korotojak térségéből kivonták a 336., az urivi hídfőből pedig a 168. hadosztályukat, valamint a XXIV. hadtestük törzsét is, és az olaszok balszárnya mögé helyezték el azokat, így viszont jelentősen meggyöngítették a magyar arcvonal stabilitását. A német „B” hadseregcsoport parancsnoksága is felismerte ezt, és 1943. első napján, az úgy-ahogy feltöltött 1. magyar páncéloshadosztályból, valamint a német 700. páncéloscsoportból, a 168. és 26. gyaloghadosztályból, valamint a 190. rohamlövegosztályból Cramer altábornagy parancsnoksága alatt egy ellentámadó csoportot (az ún. Cramer-hadtestet) hozott létre, amelyet a magyarok jobbszárnya mögé, Jeszenovo, Kamenyka és Karpenkovo térségében vont össze.
Időközben a magyar 3., 12., 24. és 34. gyalogezredek kiérkeztek ugyan a frontra váltásként, azonban mindössze 12 zászlóaljnyi erővel bírtak.

III. Megindul a szovjet roham…

1943 januárjának első napjaiban az oroszok mesterien álcázták átcsoportosításaikat, ugyanis a 2. magyar hadsereg gyengeségeit, általános állapotát felmérve immár fő céljuk a magyarok arcvonala volt, de ezt sem a magyar, sem pedig a német parancsnokok nem ismerték fel.
A szovjet Voronyezsi Front (állt a 40. hadseregből, a 18. lövészhadtestből, a 3. harckocsi-hadseregből és a 7. lovashadtestből) támadását 1943. január 12. napján, reggel 9 óra 45 perckor kezdődő, háromnegyed órás tüzérségi előkészítés vezette be. Ezután erőszakos harcfelderítés indult a magyar IV. hadtest 7. könnyű hadosztályának szakaszán. A sűrű ködben és nagy hidegben a támadó szovjet egységek – századnyi erejű osztagok sokaságával, páncélostámogatással, az Uriv-i hídfőből kiindulva – elsőként a 2. magyar hadsereg 7. könnyű hadosztályának balszárnyára, a 4. gyalogezredre rontottak rá. Délutánra már a 35. gyalogezred is elsöprő erejű támadást kapott, kora estére pedig az oroszok lerohanták a 7. könnyű hadosztály balszárnyán védő 429. német gyalogezred állásait is. Estére a szovjetek kijutottak Bolgyirevka keleti peremére és elfoglalták a magyar páncélelhárításnak az urivi hídfő déli részén húzódó gerincvonalát (a Goldajevka – Bolgyirevka út mentén).
Másnap reggel, szintén erős tüzérségi tűz után az Uriv-i hídfőből rohamra indult az egész szovjet 40. hadsereg. Szerencséjük volt az oroszoknak, mert a támadást 1 nappal előbbre hozták, és így pont megakasztották a IV. hadtest éppen kibontakozó ellenlökését. A német 700. páncéloscsoport nem tudott segíteni a magyaroknak, mert a nagy hidegben nem indultak be a páncéljárművek. A szovjetek a IV. hadtest ellentámadó csoportját Oszkinóba szorították, a felkészületlen németeket pedig szinte teljesen szétverték, a 60 páncélosból mindössze 4 tudott Dubovojéba menekülni. A 7. könnyű hadosztály sorsa ezzel megpecsételődött, ugyanis 2 ezredét a csatlakozásukon betört szovjet csapatok először elvágták egymástól, majd pedig szó szerint legázolták őket, elérve a tüzérségi állásaikat is. Az oroszok elől a 4. gyalogezred maradványai Plotava felé hátráltak, míg a bekerített 35. gyalogezred lőszere elfogyott. A magyarok véres kézitusában áttörték a gyűrűt, és maradékuk a Potudany-folyó felé menekült, a magyar arcvonalon ezzel mintegy 10 kilométeres rés keletkezett. Ezután az oroszok rögtön megtámadták a 20. könnyű hadosztályunkat, és egyben bekerítéssel fenyegették a 13. könnyűhadosztályunkat is. Ezzel kezdődött…
1943. január 15. napjának estéjéig a Voronyezsi Front a magyar arcvonalat 100 kilométer szélességben, a jobbszárnyon 20, középen 35, a balszárnyon pedig 16 kilométer mélységben áttörte. Másnap a Cramer-hadtest (egyébként már elkésett) ellentámadása is sikertelen maradt, még a hozzájuk közeli Volcsjét sem tudták elfoglalni. Hamarosan bekapcsolódott az általános szovjet offenzívába a Brjanszki Front (a 13. hadserege) valamint a Délnyugati Front (6. hadserege) egységei is. Megindultak még a Voronyezsi Front 38. és 60. hadseregi is. Megállíthatatlanok voltak…

IV. Megtizedelések, felkoncolások, rögtönítéletek…

Ebben a válságos időszakban nyúltak a magyar 2. hadsereg vezetői olyan statáriális bíráskodási eszközökhöz, amelyek még az ő megfogalmazásaik szerint is meg nem engedett eszközök voltak. Hivatkozásuk alapján az embertelen brutalitásukra a rend fenntartása és helyreállítása miatt volt szükség, de véleményem szerint a megtizedelésekre, felkoncolásokra, és rögtönítéletekre nem kaphatnak az utókortól felmentést ezek az emberek, ahogy nem kaptak a Népbíróságtól sem. Tettük jogtalan és embertelen is volt.
Hiszen (vér) bíróságot hoztak létre a saját maguk személyében, jogot alkottak (magyaráztak) hozzá, hiszen a rendes hadbíróság által alkalmazandó Katonai Büntetőtörvénykönyvet átértelmezték a harctéri eseményekre a saját szájuk íze szerint, majd az ítéleteket végre is hajttatták mindenféle jogalkotói felhatalmazás nélkül, a fellebbezés lehetőségének a teljes kizárásával. Persze a rögtönítélkezés nem feltétlenül volt jogszerűtlen, de az orosz fronton, a visszavonulás megakadályozására tett kísérletek során alkalmazottak szerint azonban – a legtöbb esetben – mindenképpen annak volt tekinthető. Tudniillik, a frontokon harcoló magyar csapatoknál elvileg bármilyen büntetőeljárás lefolytatására a hadbíróságoknak, mint rendes katonai bíróságoknak volt hatásköre és illetékessége, elsősorban az 1930. évi II. törvény (a Katonai Büntetőtörvénykönyv – a továbbiakban Ktbtk.) alapján, a Katonai Bűnvádi Perrendtartás (a továbbiakban Kbp.), az 1912. évi XXXIII. törvénycikk szabályai szerint eljárva. A katonai ügyekben eljáró hadbírósági szervezet – ami a dualistakori Magyar Királyi Honvédség igazságszolgáltatási szervezetrendszeréhez volt hasonlatos – első fokú dandárbíróságokból, perorvoslati kérelem alapján, másodfokon eljáró hadosztálybíróságokból, valamint a végső döntést meghozó Legfelsőbb Honvéd Törvényszékből állt. Az egyes bíróságok általában háromtagú ítélőtanácsokkal működtek, amelynek tagjai csapattisztek, vezetőjük pedig hivatásos hadbíró volt. E mellett meg kell említeni az újonnan felállított, hírhedt, vezérkari főnök külön bíróságát, ami a Magyar Királyi Honvéd Vezérkar Főnökének Bírósága volt, mint (különös) ítélőbíróság. Ez a bíróság akár hadműveleti területen, akár azon kívül mind katonai, mind polgári személyek felett ítélkezhetett. A bíróságnak saját ügyésze is volt. Ez a bíróság elsősorban a kommunisták, partizánok, valamint a Horthy-rezsimmel szembeni ellenállás egyéb tagjai ellen járt el. A rögtönítélkező parancsnokok (eredetileg csak a csapatparancsnokok rendelkeztek ilyen jogosultsággal) pedig elsősorban a katonák feletti ítélkezésben játszottak kiemelkedő szerepet a hadműveleti területen, a „rendes” hadbírósági szervezet háttérbe szorításával, a Don kanyarban lejátszódott tragikus események után mind gyakrabban. Mivel a Magyar Királyság Trianonban elvesztette a fiumei tengeri kikötőjét (és megmaradt hadihajóit), ezért haditengerészettel nem rendelkezett. A megmaradt dunai folyami flottilla legénysége felett így tehát a rendes szárazföldi honvéd hadbíróságok ítélkeztek.
Érdekeségként említem meg, hogy a haditengerészetnél az első világháború végéig első fokú bíróságok a matrózkari bíróságok, a másodfokúak pedig a tengernagyi bíróságok voltak. Akkoriban mindkét fegyvernemtől a Legfelsőbb Katonai Törvényszékhez lehetett fellebbezni.

A szolgálati szabályzat egy esetben engedte meg az azonnali felkoncolás lehetőségét. Méghozzá akkor, amikor valaki válságos pillanatokban, tudniillik harcban, fegyverét vagy lőszerét elhanyagolta, az engedelmességet megtagadta, vagy önkényesen eltávozni igyekezett, azt a tiszti elöljáró személyesen, vagy az ő parancsára más, a csapatok szeme láttára felkoncolhatta elrettentő példa gyanánt (lásd az akkor hatályos Szolgálati Szabályzat 7. szakaszát: „Magatartás harcban”). Vagyis hadbírósági eljárás nélkül, rögvest, csak harcban (és csakis harcban, azaz folyamatban lévő fegyveres összeütközés közben) lehetett kivégezni embereket – ha ennek az előbb említett feltételei egyébként fennálltak –, ott és akkor, ahol nem volt mód arra, hogy a tiszt az ellenszegülőt lefogassa, és őrséggel hátrakísértesse, majd a rendes hadbíróság elé állítassa.
A jogellenesség elsősorban, véleményem szerint, az előbb megfogalmazottak alapján is, a jogtalan rögtönítélkezésből, vagyis – ebből értelemszerűen következve – a rendes hadbírósági eljárás jogtalan mellőzéséből, így pedig a hadbírák (mint szakbírák) hiányából (őket egyszerűen a parancsnok vagy az általa kijelölt tiszt helyettesítette), a meghozott ítélet elleni fellebbezés lehetőségének a kizárásából, illetve a körülmények mérlegelésének a teljes mellőzéséből fakadt. Ezeket a fáradt, éhes, agyonfagyott magyar katonákat teketóriázás nélkül lövették agyon, vagy akasztatták fel sok ezer kilométerre a hazájuktól, akiknek még a védekezés lehetőségét sem adták meg, hiszen megfosztották őket a rendes bírósági eljárástól, ami ebben az esetben a rendes hadbírósági eljárás lett volna.
Nagy hangsúllyal kell megemlíteni ezt, hiszen jogszerű ítéletet – a legtöbb esetben – csak a hadbíróságok hozhattak volna, a katonai büntetőeljárási rendnek megfelelő eljárás lefolytatása után. Abban az eljárásban a vádlottaknak joga lett volna védekezni, tettük indítékait feltárni, az egyéb mentő körülményeket felhozni. És ezeket a vádlott által felhozott körülményeket a hadbíróságnak lehetősége lett volna mérlegelni. Így például egy hadbíró figyelembe vette (vehette), mert figyelembe kellett volna vennie azt a tényt, ha egy egység vagy szakasz azért vonult vissza, mert elfogyott az élelmiszere, lőszere, vagy azért, mert például az egység parancsnoka katonáit magukra hagyva önkényesen hátrament (eltávozott, megadta magát, átállt, stb.). Erre ugyanis, még hadtest esetében is volt példa. Tudniillik, a VII. hadtestet sorsára hagyta mind a parancsnoka, mind pedig a vezérkari főnöke is. Ezek ugyanis, 1943. január 18-án úgy érkeztek be Bugyonnijba, illetve Sztarij Oszkolba, hogy csapataik hollétéről, állapotáról, veszteségeiről semmit sem tudtak mondani. Másnap derült ki, hogy a hadtest megmaradt egységei, teljesen felbomlott állapotban, zömükkel a Karpenkovo-Alekszejevka közötti úton, részeikkel pedig a 8. olasz hadsereg sávjába özönlenek vissza nyugat felé. De figyelembe jöhetett volna a hadbírák előtt az is, hogy a sorkatonák zöme fagyásos sérüléseket szenvedett, vagy például az, ha egy falut ellenőrző századot kétezrednyi erősségű orosz gyalogság támadott meg páncélos támogatással.
Az ilyen esetek, amelyek mindegyikére volt példa, mindenképpen méltányolandó, és figyelembeveendő körülmények lettek volna egy törvényesen lefolytatott hadbírósági eljárásban. És ha valamelyik (bármelyik említett) körülményt a hadbíróság figyelembe vette volna, az mindenképpen enyhítő vagy súlyosító, de a kiszabott büntetést befolyásoló körülmény lett volna.
 

Büntetőjog tanárom, Földvári József professzor Úr szerint – aki a Liszt nevével fémjelzett ’közvetítő iskola’ felfogását, gondolatvilágát tette a magáévá, amely iskola eszmevilága erősen érződik például a Csemegi-kódex (az 1878. évi V. törvénycikk, az első magyar Büntető Törvénykönyv) módosításain, illetve az 1920-as, 1930-as évek büntetőjogi gondolkodásán, felfogásán, sőt, büntető-eljárásjogán is, – a bíróság szabad mérlegelése alapján kapnak befolyást egyes körülmények. Ha a bíróság valamely körülményt figyelembe vesz a büntetés kiszabásánál, az vagy enyhítő, vagy súlyosító körülmény. A bíróság által figyelembe vett, de a büntetést nem befolyásoló körülmény nem létezik. Bármilyen körülmény figyelembevételének alapja csak az lehet, hogy belőle következtetést lehet levonni a büntetés céljainak a megvalósítására. Másképpen megfogalmazva mondhatjuk, hogy minden olyan körülményt figyelembe kell venni a büntetés kiszabásánál, amelyből következtetni lehet a büntetés céljainak könnyebb vagy nehezebb megvalósíthatóságára – és csak az ilyen körülmények vehetők figyelembe. Megfogalmazza még azt is, hogy a büntetés kiszabásánál nem az a lényeges, hogy az enyhítő, vagy a súlyosító körülmények (amelyek egyébként vagy az elkövetett cselekménnyel, vagy az elkövető személyével függnek össze) száma-e a nagyobb. Az enyhítő, vagy a súlyosító hatás foka nem a körülmények számában van, hanem abban, hogy milyen valószínűséggel lehet belőle következtetni a büntetés céljainak a megvalósíthatóságára, és éppen ez adja valamennyi körülmény súlyát is.

V. Szemelvények az 1930. évi II. törvénycikkből…

A Katonai Büntetőtörvénykönyv általában a „közönséges” büntetőtörvények alkalmazását rendelte el, kivéve akkor, ha a Ktbtk. másként rendelkezik.
A Ktbtk. tartalmazta, hogy a halálbüntetést agyonlövéssel kell végrehajtani, kötéllel pedig abban az esetben, ha több, halálbüntetéssel fenyegetett cselekmény miatt szabták ki, amelyek között volt agyonlövéssel és kötéllel végrehajtandó büntetés is. Ha a halálbüntetést kötéllel kellett végrehajtani, ezzel egyidejűleg a honvédségből vagy a csendőrségből való kicsapást is ki kellett mondani (Ktbtk. 7. §). A törvény fiatalkorúval szemben nem tette lehetővé a halálbüntetés alkalmazását, velük szemben fogházat vagy más büntetési nemet kellett alkalmazni (Ktbtk. 43. §). A törvény tartalmazta, hogy amennyiben az elkövető a tizennyolcadik évét már betöltötte, de a huszadik évét még nem, a halállal fenyegetett cselekmények miatt tíz évtől tizenöt évig terjedő fegyházbüntetést kell kiszabni (Ktbtk. 48. §).

A következő katonai bűntettek elkövetése esetén lehetett halálbüntetést kiszabni:
A függelemsértések körében: akkor, ha háború idején vagy bármilyen szolgálatban az elöljáróval szemben erőszakot alkalmaztak, a büntetés agyonlövéssel végrehajtandó halál; ha a parancs az ellenség elleni szolgálatra vonatkozott, akkor a szolgálati parancs nem-teljesítése esetén, ha a cselekményből súlyos hátrány származott, a büntetés agyonlövéssel végrehajtandó halál; ha a szolgálati parancs megtagadása az elöljáróval szembeni erőszakkal vagy fenyegetéssel történt, és mindez háborúban vagy felállított sorban és rendben követtetett el, a büntetés agyonlövéssel végrehajtandó halál; illetve, ha a szolgálati parancs megtagadásakor vagy az elöljáróval szembeni erőszak elkövetésekor szándékos emberölés vagy kísérlete is történt, a büntetés ugyancsak agyonlövéssel végrehajtandó halál volt. Amennyiben az elkövető a fent említett cselekményeket hirtelen felindulásban követte el, amely abból származott, hogy elöljárója, feljebbvalója részéről súlyos sérelem érte, enyhébb büntetés is alkalmazható volt. Agyonlövés helyett három évnél rövidebb tartamú szabadságvesztés azonban nem volt kiszabható (Ktbtk. 70. §; 74. §; 75. §; 76. §).
A zendülés és bujtogatás körébe tartozó bűncselekmények kapcsán agyonlövéssel végrehajtandó halálbüntetéssel kellett sújtani azokat a zendülőket, akik: erőszakot követtek el az elöljáró ellen, akár megsebesítették, vagy megölték az elöljárót, akár nem; akik az elöljáró védelmére kelt személy ellen emberölést vagy ennek kísérletét vagy testi sértést követtek el; halál volt a büntetése azoknak a felbujtóknak és vezetőknek is, akik a csoportban a rend helyreállítására megjelent erők kirendelése után is részt vettek; illetve halál volt a büntetése azoknak is, akik az ellenség elleni szolgálatot megtagadták, vagy meghiúsították (Ktbtk. 77. §; 78. §).
A katonai őr elleni bűntettek körében halállal kellett sújtani azokat: akik szándékos emberölést vagy ennek kísérletét követték el; akik az őrt erőszakkal vagy fenyegetéssel hivatásának gyakorlásában akadályozták vagy intézkedésre kényszeríttették, akkor, ha mindebből súlyos hátrány származott és a cselekményt háború idején követték el (Ktbtk. 89. §).
A szökés vagy önkényes eltávozás körében agyonlövéssel végrehajtandó halál volt a büntetés háborúban akkor, ha a tettes olyan szolgálatból szökött meg, amelynek elhagyása súlyos hátránnyal járt vagy a szökést többen követték el, vagy ha a tettes szökés miatt már kétszer büntetve volt. Aki az ellenséghez szökött, vagy ezt megkísérelte, annak a büntetése kötéllel végrehajtandó halál volt, ha pedig többen szövetkeztek az ellenséghez szökésre, a felbujtó büntetése kötél általi halál volt (Ktbtk. 94. §; 96. §).
Az őrszolgálati bűntettek körében golyó általi halál volt a büntetése annak, aki háború idején szolgálatát „megittasodással” vagy elalvással, vagy eltávozással nem teljesítette, vagy háború idején jelentékenyebb veszélyt idézett elő, akkor, ha az elkövető a parancsnok vagy az őr volt, vagy az őrség más tagja. Golyó általi halál volt annak is a büntetése, aki a fogoly megőrzésére volt hivatott, és a foglyot szándékosan megszöktette, de csak akkor, ha tudta, hogy a fogoly felségsértés vagy hűtlenség bűntettében bűnös és a szöktetésből nagy hátrány következett be (Ktbtk. 103. §; 105. §).
A „gyávaság” körében golyó általi halál volt annak a parancsnoknak a büntetése, aki azt a helyet vagy állást, amit védenie kellett volna, feladta és ezzel nagy hátrányt okozott, vagy magát, illetve csapatát elfogni engedte; aki félelmében elrejtőzéssel, megfutamodással, fegyver, lőszer elhagyásával, színleléssel vagy más módon kötelessége alól magát kivonni törekedett az ellenségeskedés alkalmával és ebből hátrány származott; illetve, annak a parancsnoknak is, aki az ellenségeskedéskor kedvezőtlen hadihíreket terjesztett, és ezáltal mások bátortalanságát idézte elő (Ktbtk. 108. §).
Ha megvizsgáljuk az imént felsorolt paragrafusokat, láthatjuk például a 74. §, vagy a 94. § esetében a mérlegelés lehetőségeit, vagy azt, hogy a „gyávaság” körében a törvény pedig elsősorban a parancsnoknak a felelősségre vonását emeli ki, de itt is számba veszi a mérlegelés lehetőségeit (Ktbtk. 108. §). Tehát ebből is látható, hogy az akkori jogalkotó is gondolt a körülmények alapos megvizsgálásának, mérlegelésének a lehetőségére, illetve egy törvényes hadbírósági eljárás esetén ennek a kötelezettségére is.

VI. A kapott parancs kérdése…

A másik fontos kérdés pedig maga a kiadott parancs kérdésköre. A felkoncolt katonákat, mint parancsmegtagadókat végezték ki. De milyen parancsot kaptak? Jogszerű, követendő parancsot, avagy jogszerűtlent-e? Végre kellett-e hajtani az ilyen parancsokat? Ugyanis ha egy katona parancsot kap, azt nyilván teljesítenie kell. De nem kell teljesíteni a bűncselekmény elkövetésére kiadott parancsot, valamint az olyan parancsot, ami nyilvánvalóan öngyilkosságot jelent a katona számára. Vagyis a „kitartani az utolsó töltényig”, „aki hátra mer jönni, azt fel kell koncolni” kijelentéseknek különös súlya van ezen esetekben. Ugyanis, ha egy parancsnok – akinek a csapatai vezetése, megóvása, a róluk való gondoskodás az elsődleges feladata – a körülmények teljes figyelmen kívül hagyásával, a valós harci helyzet mérlegelése nélkül ad ki ilyen „kitartani az utolsó töltényig” parancsot, akkor annak a katona általi megszegése – mert például nem tudja az állását tovább tartani, mert a támadó szovjet egység háromszoros túlerőben van – nem tekinthető parancsmegtagadásnak, ugyanis az ilyen kiadott ukáz nem jogszerű parancs, hanem felszólítás öngyilkosság elkövetésére. Arra pedig parancsot kiadni nem lehet.
Nézzünk egy jellemzően ilyen parancsot. A VII. hadtest parancsnoka – Jány parancsára – 1943. január 16. napján, 21 óra 40 perckor a 23. könnyű hadosztály parancsnokának az alábbi távirati parancsot adta: „Intézkedés a hdt. további feladatára. Legfelsőbb parancsra: a 23. és 19. k. ho. a jelenlegi állásokban az utolsó emberig tartson ki. Egy lépést sem szabad hátra tenni. A legkíméletlenebb rendszabályokkal meg kell akadályozni, hogy állásait egy ember is elhagyja. Ott csak meghalni lehet. Hátra nincs.”
Egy ilyen parancs, mivel a valós harci helyzetet figyelmen kívül hagyta, nem tekinthető jogszerűnek, egy hadbírósági tárgyaláson egészen biztosan nem állná meg a helyét, de legalábbis a hadbírákat mérlegelésre késztetné. És éppen ezért utaltam arra, hogy a jogellenesség elsősorban a rendes (és nem a rögtönítélő) hadbírósági eljárás hiányában volt.
Így levonhatjuk többek között azt a következtetést is, hogy a 2. magyar hadsereg a kialakult körülmények között derekasan verekedett, mindent megtett, amit csak tudott, ami az erejéből telt. Bárki megvizsgálja a szovjet offenzíva méreteit, és a vele szemben álló tengelyhatalmi erőket (a 2. német hadsereg, a 2. magyar hadsereg és a 8. olasz hadsereg), valamint azt a tényt, hogy az oroszok a hazájukat védték, beláthatja, hogy a Don kanyarban sem hadászatilag, sem pedig ténylegesen sem volt esély a szovjetek megállítására. Többek között ezért is állapíthatjuk meg, hogy ezek az ítéletek egyrészt igazságtalanok, másrészt pedig a valós helyzetnek, a tényeknek, méghozzá a büntetőjogilag releváns tényeknek a megvizsgálása és mérlegelése nélkül, ezek figyelmen kívül hagyásával meghozottak voltak. Megfigyelhetjük azt is, hogy a munkaszolgálatos zsidókat könyörtelenül legyilkoló keretlegények eseteiben sem működött a katonai igazságszolgáltatás, csak ott éppen visszafelé nem. Ott a keretlegények által ténylegesen elkövetett gyilkosságok esetleges kivizsgálása – már ha odáig jutott az ügy, kivételes esetekben –, letárgyalása esetén sem vettek figyelembe semmiféle, nyilvánvalóan szembeötlő tényt, hanem egyoldalúan, a keretlegénység által állítottakat – például: a zsidó szökni próbált, szabotálni, támadni akart stb. – szemrebbenés nélkül elfogadták a vizsgálatot, az „ítélkezést” végző személyek.

A megvert 2. magyar hadsereg túlélni akaró, hátra – azaz haza – felé vonuló katonái ellen hozott statáriális ítéletek ellentétesek voltak az akkori (törvényes) eljárási, anyagi jogszabályi rendel és felfogással is, céljuk csak a megfélemlítés és a megtorlás volt, messze nem egyeztek a „büntetés tanával”, a büntetés kiszabás elveivel és ebben foghatjuk meg a legjobban a törvénytelenségek miértjét is. Hozzá kell még ehhez számítani a zsidó munkaszolgálatosok ellen elkövetett rémtetteket, a jellemző itt is a rendes hadbírósági (hiszen mint a harcoló csapatokat segítő, azokhoz beosztott munkacsapatokról volt szó) eljárás lefolytatásának hiánya, az érvényben lévő hadbírósági jog teljes, vagy részleges figyelmen kívül hagyása volt.

Okfejtésem megerősítésére és példaként két esetet idéznék itt, teljes névvel csak a halálbüntetésre ítélt személyt említve:
1. 1942 decemberében Pásztor István hadnagy, munkaszolgálatos századparancsnok Sz. J. tizedest, a munkaszolgálatos zászlóalj keretlegény szakaszparancsnokát arra utasította, majd kényszeríttette, hogy négy végtagfagyást szenvedett, és ezért fedezékásásra kivonulni nem tudó munkaszolgálatost a sorakozó helyszínén lője agyon. Az első vonalbeli fedezékásást a körlettől úgy 3 kilométerre kellett volna végrehajtani. A négy parancsmegtagadó arra hivatkozott, hogy a lábuk-kezük olyan mértékben el van fagyva, hogy sem dolgozni, sem kivonulni nem tudnak. Miután Pásztor felszólítására sem álltak be a sorba ezek az emberek, a hadnagy utasítást adott a tizedesnek a négy munkaszolgálatos kivégzésére. A tizedes vonakodott, mire a hadnagy rákiáltott: „Én lövöm főbe magát, ha a parancsot nem hajtja végre.” Sz. J. erre leadott egy lövést, de az célt tévesztett. Erre Pásztor azt mondta neki az egész század előtt, hogy „tegye oda a puskacsövet a fejükhöz, és úgy hajtsa végre a parancsot.” Ezután a szakaszparancsnok mind a négy embert közvetlen közelről fejbelőtte. A tizedes későbbi, népbíróság előtti vallomása szerint a kényszer hatására, valamint azért cselekedett, mert Pásztor arra hivatkozott, hogy a munkaszolgálatosok parancsmegtagadók, és a szolgálati szabályzat lehetőséget ad a fegyelem és a rend fenntartása érdekében a csapat előtti felkoncolásra. A Gyulai Népügyészség a tizedest is indítványozta elmarasztalni háborús bűncselekmény elkövetésének bűntettében, de a Gyulai Népbíróság, majd a Népbíróságok Országos Tanácsa (a továbbiakban NOT) is felmentette a tizedest a háborús bűncselekmény vádja alól, csak Pásztort mondva ki bűnösnek abban. A tizedest a Gyulai Népbíróság, az összes körülmények mérlegelésével, csak a Pásztor által elkövetett gyilkosságok eszközének tekintette. Kimondotta, hogy a tizedes egyszerű munkásember volt, akinek nem volt lehetősége a kapott parancs mérlegelésére, annak törvényességének megállapítására. Tisztesi iskolát végzett, tanulta, hogy a szolgálati szabályzat lehetőséget ad a fegyelem és a rend fenntartása érdekében a csapat előtti felkoncolásra. Másrészről a végsőkig elment abban, hogy ne keljen a parancsot végrehajtania. Ennél többet viszont nem tehetett, hiszen akkor már a saját életéről is szó volt. Ezt az álláspontot a NOT is osztotta, kiegészítve azzal, hogy a hadnagy a tizedest is lelövéssel fenyegette, tehát a kiadott parancs teljesítéséhez a legnagyobb határozottsággal ragaszkodott, joggal keltve Sz. J. -ben azt a hitet, hogy a kivégzési parancs törvényes alappal bír. Azaz tehát éppen ezen esetekre volt alkalmazható a Ktbtk. 38. §. 1. pontjában írt, az alárendelt beszámítását kizáró ok, hiszen az alárendelt ebben az esetben joggal lehetett meggyőződve arról, hogy a szóbanforgó parancsot teljesítenie kell.
Itt álljunk meg egy gondolat erejéig, tisztázandó ugyanis, hogy mit is értett az eljáró népbíróság „eszköz” alatt. A most említett esetben, mivel egy másik, felelősségre nem vonható személy felhasználásával követte el Pásztor a bűncselekményt, őt a bűncselekmény közvetett tettesének kell tekintenünk, akkor is, ha a tizedes éppen úgy csak eszköz szerepet töltött be a bűncselekmény elkövetésében, mintha csak Pásztor egy kutya felhasználásával (például annak uszításával) követte volna el a bűncselekményt (ekkor közvetlen tettes lett volna). Ebben az esetben a tizedes személyi (emberi) mivolta miatt azonban elfogadhatatlan ez a fajta azonosítás. Személy bűncselekményre való felhasználása esetében ezért minden esetben közvetett tettességről beszélünk, a felhasznált, egyébként nem büntethető személy pedig az „eszköz” tulajdonképpen. Hangsúlyozandó, hogy itt a tizedes nem volt felelősségre vonható a megvalósított bűncselekmény vonatkozásában (hiszen ha felelősségre vonható lett volna, akkor tettesként felel, Pásztor pedig részes, méghozzá felbujtó). És pont azért nem, mivel elvileg létezett a nyilvános felkoncolás intézménye nyilvános parancsmegtagadás esetére, aminek a mérlegelése a tizedes szempontjából az adott körülmények között nem volt elvárható. Tehát itt a tizedes cselekményét társadalomra veszélyességet kizáró körülményként értékelhetjük, de Földvári professzor úr szerint az ilyen eseteket célszerűbb a tévedés körébe utalni. Végső soron megállapíthatjuk, hogy Pásztor itt a parancsra elkövetett bűncselekményért (közvetett) tettesként felelt.
Az általunk vizsgált kérdés szemszögéből viszont egyértelműen rámutatott arra, hogy a négy sértettnek hadbírói eljárás mellőzésével történt nyombani kivégzése nem tekinthető törvényesnek. Másrészt vizsgálta a sértettek ki nem vonulását, mint parancsmegtagadást is. A népügyész szerint, aki egyébként a tizedest is indítványozta elmarasztalni: „Ily állapotban lévő emberroncsoknak kivonulási parancsot adni, ennek nem teljesítése során pedig parancsot adni az azonnali kivégzésre, a legminimálisabb erkölcsi és emberi érzékkel bíró egyén előtt is nyilvánvalóan törvénytelen.” (NOT. I. 140/6/1945 – 1945. július 12.) Tehát a népbíróság szerint törvénytelen volt elsősorban a hadbírósági eljárás mellőzésével végrehajtott kivégzés, másrészről pedig a sértettek parancsmegtagadókként való kivégeztetése is, hiszen a parancsmegtagadás, mint katonai bűncselekmény ezen esetre való megállapításának a tárgyában is a hadbíróság lett volna az illetékes, csakúgy, mint a halálos ítélet jogerős kimondásában. Nyilvánvaló, hogy a hadbíróság is észlelte volna a végtagfagyásos sérüléseket, és ezt, mint enyhítő körülményt esetleg figyelembe vette volna. A lényeg, hogy a hadbírói eljárást mellőzték.
 

2. A másik példa egy részlet, a népbíróság által hozott egyik ítélet indokolásából: a dunántúli Ásványráró községben 1945. március végén magyar katonai alakulat vonult át. Többen lemaradtak, és közülük hat katona F. K. szérűskertjében megbújt. A gazda szólt a nála tartózkodó U. K.-né –nak, aki a történteket bejelentette a közeli német parancsnokságon. Kijött az SS, a hat honvédet elfogták, megásatták velük a saját sírjukat, és mindegyiket agyonlőtték. Az Nbr. emberek törvénytelen kivégzésének tettesét, felbujtóját (részesét) is háborús bűnösnek tekinti. A népbíróság U. K.-né ellen járt el, a kérdés az volt, hogy a hat honvédet törvénytelenül végezték-e ki, vagyis a vádlott ennek a háborús bűncselekménynek a felbujtója-e tehát, vagy törvényesen végezték őket ki, miután katonaszökevények voltak. A NOT Horthy Miklós 1944. október 15. napi hadparancsából indult ki. Tudniillik, törvényes államfőként közölte ekkor a kormányzó a honvédséggel, hogy minden harcot köteles beszüntetni. A további ellenállás tehát parancsszegés volt. A hat honvéd megtagadta a Szálasi-féle alkotmányellenes nyilas kormány intézkedéseit, és ez a magatartásuk volt a törvényes. Feljelentésük és kivégzésük törvénytelen volt, ezért háborús bűncselekménynek minősül. Vagyis a feljelentő is bűnös volt háborús bűntett elkövetésében, mint felbujtó (Népbírósági Közlöny. I. évfolyam 3. szám. NOT. I. 177/1945.).
E szerint a gondolatmenet szerint minden, 1944. október 15. után történt kivégzés, büntetés, retorzió, ami a további harcra vonatkozó parancs megtagadása, dezertálás, egység elhagyása, vagy bevonulás megtagadása miatt történt, törvénytelen volt.
Fontos látni, hogy természetesen az első világháborúban is végeztek ki katonákat például zendülés, dezertálás, parancsmegtagadás miatt. De velük szemben a hadbírósági jognak megfelelő eljárás után alkalmazták ezt a jogszerű büntetést a hadbíróságok. Itt azonban egy - két parancsnok volt az, akik úgy gondolták (és ez a lényeg, hogy saját maguk döntöttek erről), hogy így majd talán nagyobb harci kedvet és fegyelmet „verhetnek” a katonákba, vagyis már egy megfutás is elég indok volt az akasztáshoz. „Ehelyett kegyetlenségekkel, tömeges felkoncolásokkal kényszeríttették a doni harcokban ellenállásra a testében-lelkében sérült, éhes, fagyos, vérző bakákat.” (vitéz Erdélyi Béla: Vér és acél. Keleti Frontnapló – Don, 1942/43. Hajja & Fiai, Debrecen 1999. 7. o.)

VII. „… itt közönséges hóhérnak kell lenni”

Addig elképzelhetetlen jelenetek alakultak ki. Például a 2. hadsereg vezérkari főnöke a III. hadtest vezérkari főnökével, Sárkány ezredessel beszélve kijelentette: „Nem engedni semmit most már, itt közönséges hóhérnak kell lenni…” Sárkány ezután tiszti géppisztolyos rajok szervezésére adott utasítást, azzal a céllal, hogy azok a visszafordulókat, menekülőket lekaszálják. Persze az intézkedés a helyzetet, az amúgy is demoralizált, szétzilált csapatok harci szellemét még tovább rontotta, a magyar áldozatok számát pedig még tovább növelte. Az oroszt megállítani azonban nem lehetett… A vezérkari főnök mégis így kérkedett, talán saját megnyugtatására is: „… otthon a zsidók ne örüljenek, mert ez a háború azért még nem veszett el. Az otthon levő 18 000 fő szabadságos jöjjön ki, majd kitaláljuk, hogy mit csináljunk velük.” (Papp Tibor – Farkas Márton – Józsa Antal – Liptai Ervin – Dombrády Lóránd – Tóth Sándor – Györkei Jenő – Gazsi József – Godó Ágnes – Kis András – Mucs Sándor – Kovács Jenő: Magyarország Hadtörténete II. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest 1985. 358. o.)
Sőt, fennmaradt az alekszejevkai magyar parancsnokságon szolgálatot teljesítő Kovács Gyula vezérőrnagy telefonnaplója is, és abban 1943. január 16. napi (szombat) feljegyzéssel ez olvasható: „A hadseregparancsnok úr Legeza vezérőrnagynak, a VII. hadtest parancsnokának távbeszélőn a következő parancsot adta: Felsőbb parancsra a 23. és 19. hadosztályoknak az utolsó emberig ki kell tartani. Egy lépést hátrajönni nem szabad. Világos? Tehát a legkíméletlenebb rendszabályokkal meg kell akadályozni, hogy egy ember is állását elhagyja. Ott csak meghalni lehet, de hátramenés nincs.” (Gárdos Miklós: Nemzetvesztők. Magyar háborús bűnösök a népbíróság előtt. Táncsics Könyvkiadó, Budapest 1971. 197. o.)

A Don-kanyarbeli vérengzésekre utasítást elsősorban – az említetteken kívül – 3 katonatiszt adott, vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregparancsnok, vitéz Vargyassy Gyula vezérőrnagy, 1944-től altábornagy, a kassai 23. könnyű hadosztály parancsnoka, és vitéz Lóskay Ferenc ezredes, 1943-tól vezérőrnagy, a miskolci 19. könnyű hadosztály parancsnoka. Lóskay 1943. február 16. napján kelt harcelemzésében megpróbálta megmagyarázni a megmagyarázhatatlant: „A fegyelem és a rend helyreállítása érdekében, a züllés további megakadályozása céljából a tisztekkel és a legénységgel szemben ismételten meg nem engedett eszközökhöz kellet nyúlnom. Mindezt önzetlenül, a magyar hadsereg ütőképessége érdekében tettem.” (vitéz Erdélyi Béla: i. m. 198. o.) A megbízott hadosztályparancsnok írta le azt is jelentésében, hogy a visszavonulás során „megutálta a magyar bakát, és nem tudja, hogy mikor fog neki megbocsátani.” Február 18-án Jány vezérezredes kommentárjában elismeri saját felelősségét, és védelmébe veszi az ezredest: „Parancsom szerint tiszt és legénység ellen, kik helyüket engedély nélkül elhagyták, fegyverrel való megtorlás volt kötelező, egységek megfutása esetén a megtizedelést rendeltem el.” (vitéz Erdélyi Béla: i. m. 199. o.)
Úgyszintén Jány volt az is, aki 1943. január 24-én, délben, mikor a 2. magyar hadsereg roncsai kiváltak az arcvonalból, kiadta szégyenletes parancsát: „… a 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét.”

HADPARANCS

1. A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés, esküjéhez és kötelezettségéhez hű ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott. […]
2. Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték, hol az újjászervezést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul.
3. A rendet és a vas fegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, a helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs. Legyen az tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem tesz eleget. Az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa.
[…]
5. […] A D. körzetben a 19. Hop. Az É. körzetben a 10. hop-hoz, kik felelősek azért, hogy annak Ny-i határát egy ember vagy jármű át ne léphesse, aki megkísérli, azt fel kell tartóztatni és felkoncolni, ha egység kísérli meg, meg kell tizedelni.
[…]
8. Minden állomásparancsnok a legkeményebb emberekből állítson össze mielőbb egy-egy tábori csendőrosztagot, kiket karszalaggal rajta csö. felírással és igazolvánnyal kell ellátni. Ezek feladata a feltétlen rend és a parancsok teljesítésének kierőszakolása.
9. Minden állomás főőrséget és belső szállásőrséget állít fel. Feladatuk a kijáratoknak nyugati irányba való lezárása. Senkit tovább nem engedhet. Aki állj parancsot nem teljesít, felkoncolja.
10. A munkásszázadokkal, melyeket a körzetek összeállítanak, addig, míg az állásépítéshez nem bocsájtom, a német parancsnokságok rendelkezésére, harcos alakulatok kényelmét szolgáló helyi munkákat kell végeztetni. Erre kell a fagyos embereket is felhasználni. Utak takarítása, hótól mentesítése is reájuk hárul.
[…]

1943. január 24. vitéz Jány vezds. hds. pk.”
(Lásd: 294/2. hds. I. a. 43. I. 24. szám illetve lásd még Karsai Elek: Ítél a nép. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1977. 287. o.)

Ehhez nem kell kommentár, látható, hogy például az egységek ellen alkalmazott kollektív büntetés, a megtizedelés, teljes mértékben jogellenes, hiszen erre való rendelkezést a magyar Parlament, mint jogalkotó szerv nem hozott (a Szolgálati Szabályzat a felkoncolás alkalmazásának lehetőségét – szigorú szabályokhoz kötve – ismerte, a megtizedelését viszont egyáltalán nem). És nemcsak jogászszemmel, de emberileg is elfogadhatatlan ez az ókori Rómából ismert, légiós-egység büntetési forma.
Aztán 1943. február 27. napján további parancsokat adott ki Jány: „… Számolni kell azzal, hogy az élelem terén alapos korlátozások lesznek (…) …aki helyét elhagyta és itt hátul gyülekezik, örüljön, hogy annyit kap, hogy éhen nem pusztul (…) Nem tűrök mindenféle ronggyal körülcsavart lábbelit, polgári köntöst, lehetetlen föveget, melyen nincs rózsa és rendfokozati jelvény… (…) A legfeszesebb magatartást még a fagyott embertől is megkövetelem. Minden feljebbvaló az őt megillető tiszteletadást követelje meg és erőszakolja ki. Minden eszközt megengedek addig, míg tökéletes rend nem lesz…” (a parancsot részletesebben lásd: Gárdos Miklós: i. m. 200. o.). És ugye ehhez sem kell kommentár, mert ugyanis még egy hadseregparancsnok sem engedhet meg minden eszközt, csak olyat, amit a jogszabályok a részére megengednek…

VIII. „Nem tudtam, hogy ennyire hideg lesz…”

Persze az 1947 őszén folyó népbírósági büntetőperében Jány már inkább egy megszeppent gyerek képét mutatta – mikor a népbírók előtt kellett felelnie tetteiért –, mintsem az előbb megismert, kegyetlen parancsnokét:
„JÁNY: Én kérem, februárban jelentettem, hogy a meleg alsóruhák és a meleg bakancsok nem megfelelőek. ELNÖK: Talán mégsem februárban kellett volna arra rájönnie, hogy a meleg alsóruhák és bakancsok nem megfelelőek és a katonák megfagynak. JÁNY: Kérem, én azt hittem… Nem tudtam, hogy ennyire hideg lesz…” (Gárdos Miklós: i. m. 194 – 195. o.)

„NÉPÜGYÉSZ: Tudott Ön arról, hogy a 2. hadseregben bevezették a botbüntetést? JÁNY: Nem emlékszem, nem hiszem… NÉPÜGYÉSZ: Nem érez Ön felelősséget ezért a középkori kegyetlenségért? JÁNY: Nem. ELNÖK: Olvassák fel a polgári lakosságra vonatkozó Jány-parancsot. JEGYZŐ: ’A polgári lakosságból túszokat kell szedni, és ha nem követik az utasításainkat, ki kell végezni őket. Ki kell irtani a legénységből azt a tévhitet, hogy az oroszok túlsúlyban vannak.’ ELNÖK: És mondja, komolyan hitte, hogy nincsenek túlsúlyban? JÁNY: (Hallgat, nem válaszol.)” (Gárdos Miklós: i. m. 201. o.)

„MÜLLER ISTVÁN (volt honvéd, tanú): 1942 novemberében lábfagyással kórházban feküdtem Novij Oszkolban. November 21-én megjelent Jány Gusztáv, piszkos csirkefogóknak nevezte az ott fekvő betegeket, és lovaglóostorral kergette ki őket a kórházból.” (Gárdos Miklós: i. m. 201 – 202. o.)

„VERŐ UBUL (volt honvéd, tanú): Láttam a visszavonuláskor, hogy Jány az országúton áll, egy csoport tiszttől körülvéve. Lovaglóostorral verte a visszavonulókat, és ordítva felszólította a tiszteket, lőjék le a nem engedelmeskedőket, mert különben ő lövi le őket. ELNÖK: Így volt, Jány? JÁNY: Nem emlékszem…” (Gárdos Miklós: i. m. 202. o.)

Jöjjön most Görgényi Dániel, a voronyezsi műszaki alakulatok parancsnoka segédtisztjének, Népbíróság előtt tett vallomásából egy idézet:
„ELNÖK: A felszerelés és ellátás milyen volt? GÖRGÉNYI: A katonáknak lefagyott a lábuk, mert gyermekcipő nagyságú nemezcsizmákat osztottak szét. Tűrhetetlen rossz volt az ellátás is. A honvédek csak a fél német ellátást kapták. ELNÖK: Tudott erről Jány? GÖRGÉNYI: Feltétlenül… ELNÖK: És a fronton? GÖRGÉNYI: A soproni zászlóaljnak nem volt lőszere. Vissza kellett vonulniok. A zászlóalj parancsnokát ezért megfutamodás címén halálra ítélték. A kegyelmi kérvényt Jány elutasította.” (Gárdos Miklós: i. m. 195. o.)
„NÉPÜGYÉSZ: Igaz az, hogy miközben a honvédek ruhahiány miatt megfagytak, a ruharaktárak zsúfolva voltak, és azokat visszavonuláskor felgyújtották? GÖRGÉNYI: Igaz.” (Gárdos Miklós: i. m. 196. o.)
De már a legkisebb „önálló, saját gondolat” is végzetesnek bizonyult ezekben a napokban-hónapokban. Amikor Tömösi Ferenc utász százados Németország államfőjének beszéde közben őt, „Ni, a kis Hitler” kijelentéssel illette, majd pedig a Donausender rádióállomás bemondóját „stricinek” nevezte, egynehány tiszttársa ezért feljelentette. Ezért a m. kir. Legfelsőbb Honvéd Törvényszék P. II. 181/43. számú ítéletével Tömösit négyhavi, hetenként egy napon böjttel és a böjtnapokon kemény fekhellyel súlyosbított fogházra, mint főbüntetésre, és mellékbüntetésként lefokozásra ítélte dr. Waschner Hermann hadbíró ezredes büntetőtanácsa… (Gárdos Miklós: i. m. 195 – 196. o.)
 

„A legénység a szabadban éjjelez, a házakban németek vannak elszállásolva. A legénységnek nincs élelme, a németek fegyvereket, lovakat vesznek el erőszakkal. Sebesülteket dobálnak ki a házakból, belőnek a padlásra, ahol magyarok húzódtak meg. Ez a bajtársiatlan, sőt ellenséges viselkedés a legénység gyűlöletét a végsőkig fokozza a németekkel szemben. (…) A német legénység viselkedéséből és beszédéből látható, hogy ellenséges magatartásukat felsőbb helyről irányították.” (Párkányi László százados, a 2. magyar hadsereg, III. utász-zászlóaljának parancsnoka írta ezt be a harci naplóba 1943 februárjának első napjaiban, mikor a zászlóalj Sztarij Oszkol környékén vonult vissza a Vörös Hadsereg elől. Közli: Gárdos Miklós: i. m. 193. o.)
„Német katonák erőszakos, kíméletlen és durva magatartása nem utolsósorban megnehezítette a visszavonulást. Lelki lehangoltságot és jogos felháborodást keltett a német katonák erőszakos és kíméletlen, durva magatartása is. A magukat melegíteni akaró embereinket (tiszteket és legénységet egyaránt) kizavarták a házakból, padlásokról stb., úgy, hogy a legnagyobb hidegben sem juthattak embereink fedél alá. Az erőszakoskodásban annyira mentek, hogy a végén már egyszerűen elvették a szánkókat és lovakat, később pedig rendszeresen lefegyverezték embereinket. Nemegy esetben, amikor ellenállást tanúsított tiszt vagy legénységi állományú egyén, tettlegességtől, sőt, lelövéstől sem riadtak vissza. (…) Gyakran fordult elő az is, hogy a sebesült magyart letaszították a szánról, és elvitték a lovat és a szánkót. Sofőrt, aki vonakodott gépkocsiját átadni, egyszerűen lelőtték. Tiszteket tettleg inzultáltak…” (Hunyadvári József alezredes, a 47/II. zászlóalj parancsnokának harcjelentését közli: Gárdos Miklós: 199 – 200. o.)

De az előbb említett Vargyassy sem maradt el a németektől. Az 1943. február 2. napján kelt hadosztály – parancsnoki parancs szerint Vargyassy a 14/1. zászlóaljból 4 honvéd felkoncolását rendelte el, akik közül ketten testvérek voltak. „Azért, mert Ovcsarovkán 1943. évi január hó 29-én, ama szigorú, tiltó parancsom ellenére, hogy beosztását senki el nem hagyhatja, önkényesen eltávoztak, s ezen magatartásukkal a többi bajtársaik előtt rossz példát mutatva a fegyelem és a rend további fenntartását folyamatosan veszélyeztették – felkoncolni rendelem. A felkoncolást 1943. évi január hó 30-án végrehajtották.” (vitéz Erdélyi Béla: i. m. 151. o.) Még ugyanaznap: „A csapat és harcfegyelem fenntartását a már kiadott intézkedésem értelmében fokozott gondossággal kell végrehajtani! Január 30-án 17 szökevényt rögtönítélettel kivégeztettem.” (vitéz Erdélyi Béla: i. m. 111. o.)

Azért tartottam fontosnak ezen esetek bemutatását, mert ettől az időponttól kezdve a háború végéig a csapatoknál ez a tendencia lett jellemző, vagyis a hadbírósági eljárás mellőzésével, a parancsnokok által meghozott és végrehajtatott rögtönítéletek. Főként a keleti fronton, a Kárpátok vonaláig tartó visszavonulásokkor. Jól példázza ezt a Delatin (Gyeljatyin – Kárpátok előtere) térségében dúló védelmi harc. Itt vitéz Deák Ferenc vk. ezredes, a soproni 7. gyaloghadosztály gyalogsági parancsnoka - 1944. október 16. – tól Szálasi katonai irodájának főnöke, mint vezérőrnagy - adott parancsot nyilvános kivégzésekre. „A Delatin körüli harcok során, hogy a szovjet harckocsitámadás okozta pánikot megakadályozza, öt honvédet nyilvánosan felakasztatott.” (Földi Pál: Horthy tábornokai 1938 – 1945. Anno Kiadó, 2007. 57. o.) Deákot tetteiért 1949. augusztus 16-án, Budapesten, mint háborús bűnöst felakasztották. Földi Pál könyvében próbál elfogulatlan álláspontot képviselni, de véleményem szerint ez, mint a Horthy hadsereg volt ezredesének, nem mindig sikerült. Hiszen hiába próbál meg maga is művében néha-néha indokot találni a brutális parancsokra, mint azt Deák esetében is keresi, nem adhat senki felmentést a bűnösöknek tetteikre, eljárásukra, bármilyen indokkal – okkal is cselekedtek. Hogy lehetne elmarasztalni azért egy leharcolt, puskákkal felszerelt gyaloghadosztály egyszerű katonáját, mert nem tud, és végső soron már nem is akar ágyútöltelékként szembeszállni az előreözönlő T – 34-esekkel?
 

Csak megpróbálhatjuk elképzelni az ott és akkor uralkodó körülményeket, amelyben a doni áttörés megkezdésétől eltelt egy hónap alatt a személyi állomány majdnem fele elesett vagy eltűnt. Erről Nagy Vilmos honvédelmi miniszter 1943. február 23-án így tájékoztatta a magyar kormányt: „Eddigi veszteségeink halottakban, sebesültekben és foglyokban az eddig beérkezett hírek szerint 70 000 emberre tehetők. A nagy fagy mellett a visszavonuláskor sok, csapattestétől elvágott katona eldobta fegyverét. Puskautánpótlásról is tehát gondoskodni kell.” (Magyarország és a második világháború. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1959. 415. o.) 1943. március 2-án új összegzést ad: „Eddigi megállapítás szerint a 2. hadsereg anyagiakban 75%-os veszteséget szenvedett.” (Magyarország és a második világháború: i. m. 416. o.) Ugyanezt vallotta aztán a Budapesti Népbíróságon is, 1947-ben… (Lásd ezt részletesen: Gárdos Miklós: i. m. 197. o.)

Vitéz Erdélyi Béla hadnagy, a 108/2 század parancsnoka jegyzi meg azokról a végzetes, Don kanyarbeli napokról: „Nemet nem mondhat senki, ezt a szót a hadsereg nem ismeri. Ez a szó Lóskay ezredesnél azonnali felkoncolással jár. Szügyit még nem ismerjük ilyennek” (vitéz Erdélyi Béla: i. m. 124. o.)
Vagyis itt is embere válogatta, nem minden parancsnok lett mészárossá. „Amikor két hete a doni csatákból özönével hátráltak a katonák, hadseregünk vezérkari főnöke, Kovács vezérőrnagy azt kiáltotta a III. hadtest vezérkari főnökének telefonjába: – Nem tudtok eléggé mészárosnak lenni! – Nem, én nem tudok. Katonatiszt vagyok, nem mészáros.” (vitéz Erdélyi Béla: i. m. 124. o.)
Hasonlóan emberséges és igazi katonához méltó magatartást tanúsított vitéz Hollósy-Kuthy László vezérőrnagy, 1944 szeptemberétől altábornagy, a kecskeméti 13. könnyű hadosztály 1942 őszén kinevezett parancsnoka. A doni harcok során hadosztályával a 168. német gyaloghadosztályhoz kapcsolódott (ennek parancsnoka Kraiss altábornagy, és ez a két hadosztály alkotta a „Kraiss-csoportot”), és hősiesen védte Osztrogorsk városát. Amikor 1943. január 19-én este a körülzárt városból való kitöréshez készülődött a hadosztály, először a vezérőrnagy meghiúsította Kraiss azon elképzelését, hogy a magyar csapatok legyenek a németek utóvédei. Kijelentette, hogy vagy együtt törnek ki a gyűrűből, vagy a magyar hadosztály önállóan fog kitörni. Így a magyar csapatok a négy kitörő lépcső közül a harmadikban kaptak helyet, utóvédnek maradt a 7. gyalogezred, és egy német rohamutász zászlóalj (4. lépcső). A hadosztály ezt követően a város déli kijáratánál gyülekezett, középre véve a fegyvertelen zsidó munkaszolgálatosokat. Kraiss azon javaslatára, hogy ezeket ki kellene végezni, a magyar parancsnok elutasító választ adott. „Nem vagyok sintér” –mondotta. (Földi Pál: i. m. 33. o.)
Még megemlítem gróf Stomm Marcell altábornagy nevét. A III. hadtest parancsnoka 1943. február 1. napján feloszlatta a hadtestét, a kiadott parancsában pedig többek között ezt közölte katonáival (ami a doni helyzetet, valamint a magyarokat a végletekig kihasználó németek magatartását is nagyon hűen tükrözi): „A mai nappal Siebert tábornok Úrtól azt a parancsot kaptam, hogy vezesselek benneteket az Olim pataktól nyugatra eső területre, ahol keresztül tudjuk magunkat nyugat felé törni. Azon az orosz hadseregen keresztül törni, amelyiken a német hadsereg teljesen felszerelt, teljes harcértékű hadosztályai sem voltak képesek. E parancsot én nem tudom néktek tovább adni, mert nincs értelme, hogy az agyonfagyott, kiéhezett magyarok ezrei 10 tölténnyel puskánként, üres gyomorral, tehetetlenül pusztuljanak el… Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.”
Siebert német altábornagy, a Siebert-hadtestcsoport parancsnoka volt. A szovjet 3. harckocsi-hadsereg támadása után, a 2. magyar hadseregtől elvágott III. hadtestet és a 20. könnyű hadosztály maradványait Jány a 2. német hadsereg alárendeltségébe utalta, ahol Siebert csoportjához tagolták be őket. Röviddel a búcsúparancs kihirdetését követően Siebert hozzájárult, hogy a magyar csapatok a német hadosztályokkal párhuzamosan, de a terepen (vagyis a derékig érő hóban…) menetelve vonulhassanak vissza délnyugatnak. Farkas ezredes, az egyik kitörő harccsoport parancsnoka kérte Stommot, hogy csatlakozzon az induló menetoszlophoz. A hadtestparancsnok ehelyett, mintegy 25 főnyi kíséretével önállóan indult nyugatnak. Az éjszakát Bisztrik község határában, egy szalmakazalban töltötte, mert a németek kizavarták abból a házból, ahol éjjelezni készült… 1943. február 2-án, a reggeli órákban esett szovjet hadifogságba az elfagyott lábú tábornok. Mindkét lábát amputálni kellett a fagyás miatt. 1951-ben térhetett haza. A Népbíróság eközben halálra ítélte, amit később kegyelemből életfogytiglani fegyházbüntetésre változtattak. 1956-ban szabadult, majd 1968-ban bekövetkezett haláláig Budapesten élt.

Végső soron és összegzésül megállapítható, hogy háttérbe szorult, és nem érvényesült megfelelően a rendes hadbírósági jog, valamint ezen eljárások kiindulópontjai, sablonjai voltak a Tábori Biztonsági Szolgálat, a későbbi nyilas Nemzeti Számonkérő Különítmény, és más nyilas erőszakszervezetek fővárosi és vidéki „működéséhez” és rémtetteihez. Ez nem igazságszolgáltatás volt, hanem közönséges gyilkosságok sorozata, az igazságszolgáltatás köntösébe bújtatva.
A Horthy-, vagy pláne a Szálasi-rezsim egyik tisztet sem vonta felelősségre sem akkor, sem a későbbiek során. A felelősök közül Jány elnyerte méltó büntetését, és 1947. november 26-án, Budapesten a Népbíróság ítélete szerint agyonlőtték: „A kivégző osztag előtt nem engedte szemét bekötni, úgy nézett szembe a ráirányuló puskacsövekkel.” (Földi Pál: i. m. 42. o.) Viszont Lóskay az NSZK-ba, Vargyassy Ausztráliába szökött, és ott éltek halálukig.

IX. Jány a Budapesti Népbíróság előtt…

Nézzük meg közelebbről Jány Gusztáv népbírósági perét is. Már csak azért is, mert 1993-ban a Legfelsőbb Bíróság felmentette az ellene felhozott vádak alól, miszerint a terhére rótt bűncselekményt nem követte el.
Jány ügyét – akit, mint háborús főbűnöst az utolsók között vontak felelősségre – a dr. Pálosi Béla szakbíró által elnökölt fővárosi népbírósági tanács tárgyalta. Dr. Pálosi az egyik legelfogulatlanabb, legkorrektebb népbíró volt a népbíróságok rövid történetében, aki az egészségét áldozta fel az elhivatott munkájával.
Jány Gusztáv 1947. június 2. napján, Budapesten, a Katona Politikai Osztályon azt vallotta, hogy ő az 1943. november 1. napi nyugdíjazása után, egészen 1944 novemberének végéig élt a fővárosban a beteg feleségével, mint magánember. Ezután először Ausztriába, majd Bajorországba települt ki, ahol 1945. május 1. napjával esett amerikai hadifogságba Eichendorf községben. Innen az amerikaiak először Regensburgba, Saal a. d. Donauba, Riedenburgba, Lanzhutba, majd ismét a regensburgi fogolytáborba vitték, majd ezután szabadon engedték. Ezek után, elmondása szerint önként, saját akaratából 1946 végén került haza Magyarországra, egy kaposvári szűrőtáborba, ahol a Katona Politikai Osztály kaposvári kirendeltsége 1946. október 7-én őrizetbe vette.
 

Valóban önként jött haza, a felelősséget vállalni, önfeláldozó módon? Nem hiszem. Jány Münchenben élt, és nem szerepelt az amerikai katonai hatóságok által vezetett háborús bűnösök listáján. Ezért nem adták ki a magyar hatóságoknak 1945 őszén – 1946 elején. 1946 őszén valóban Jány határozott úgy, hogy hazatér – vesztére – egy szabályos, hazatérő csoporttal. Így került a kaposvári katonai szűrőtáborba, ahol egyenként vizsgálták meg a hazatérőket. Amikor a tábor parancsnoka, Sólyom András őrnagy, felismerte a hazatértek között egykori parancsnokát, rögtön közölte vele, hogy őrizetbe veszik. Jány ezen csodálkozott, majd felháborodottan méltatlankodni kezdett. Kijelentette, hogy nem érzi magát bűnösnek semmiért sem, ő csak egy katona volt, aki a kapott parancsokat végrehajtotta. Sem a kaposvári első kihallgatásán, sem Budapesten, a Katona Politikai Osztályon, de még később, a Népbíróság előtt sem állította azt soha, hogy ő, mint a 2. magyar hadsereg volt parancsnoka vállalja a felelősséget – bármiért is…
Ez a nyomozati és a népbírósági iratokból egyértelműen kiderül. Hazajött, de nem a felelősséget vállalni, hanem azért, mert egyszerűen itthon akart élni, mert talán azt gondolta, hogy már „elült a vihar”. Mivel nem szerepelt az amerikaiak háborús bűnös listáján, joggal hihette azt, hogy Magyarországon nem fog bántódása esni. A kihallgatásai során – ez kiderül a nyomozati anyagokból is – végig tagadott, csak az általa kiadott – és elétárt (!) – írásos parancsok szerzőségét vállalta el, de ismétlem, azokét is csak akkor, ha eredetijüket vagy másolatukat eléje tudták tárni.
A népbírósági tárgyalásra 1947. szeptember 25., 26. és 29. napjain került sor. A tanácselnök kérdésére, hogy bűnösnek érzi-e magát, azt felelte, hogy nem, mert ő csak a kapott parancsokat teljesítette, mint katona. Vagyis egyértelműen megállapítható, hogy a hős, bátor, alárendeltjei helyett mindent magára vállaló, és ezért hazatérő parancsnok víziója valóban csak egy vízió, nem több mint elfogult szerzők, írók – mint például Földi Pál – által keltett romantikus illúzió: „Másrészt, amikor a kommunista pribékek a háború után a honvédség tisztikarának felszámolását megkezdték, és azokat, akiknek semmi más ’bűne’ nem volt, minthogy katonák voltak, egyre-másra végezték ki és ítélték börtönbüntetésre, Jány Gusztáv nem bírta elviselni, hogy ne álljon ki értük. A biztonságot nyújtó Németország nyugati feléből önként jött haza, hogy minden felelősséget magára vállaljon.” (Földi Pál: i. m. 42. o.)

A népügyész azzal vádolta Jány Gusztávot – többek között –, hogy egyrészt Jány tudott a hadsereg felszerelésének és kiképzésének elégtelen voltáról, de parancsnoki állásában mégis megmaradt, még akkor is, amikor a németek az ígért fegyver és felszerelés utánpótlásáról nem gondoskodtak. Ezt a vádlott elismerte, de azzal védekezett, hogy ígéretet kapott a fegyverek korszerűbbre cserélésére, és ezen kívül úgy gondolta, hogy ha a magyar 1848-ban megállta a helyét kaszával-kapával, akkor most is meg fogja állni a helyét… Másrészt a vád részét képezte az is, hogy a hadserege visszavonulását az urivi szovjet áttörés után sem engedélyezte, és ez a minden ésszerűséget és hadászati hozzáértést nélkülöző döntés sok tízezer magyar ember életébe került. A Gárdos által közölt adatok szerint, mintegy 60 – 70 ezer katona, és körülbelül 6 – 7 ezer munkaszolgálatos maradt meg a magyar erőkből. Egy szintén Gárdos által közölt másik – a veszteségekre vonatkozó – kimutatás szerint csak a fegyveres erők 147 971 főt veszítettek halottakban, megfagyottakban, eltűntekben, sebesültekben és foglyokban (Lásd: Gárdos Miklós: i. m. 14. o.). Más kutatók is hasonló eredményre jutottak.

Az előbb felsoroltakon kívül vádolták még Jányt a népbírósági rendelet 11. § 5. pontjában meghatározott bűncselekmény elkövetésével is, vagyis azzal, hogy a neki alárendelt katonai egységek kegyetlenkedtek a megszállt területek lakosságával. Az 1945. évi VII. törvény I. számú mellékletében található 81/1945. ME számú népbírósági rendelet (Nbr.) 11. § 5. pontja szerint: „aki a megszállott területek lakosságával vagy a hadifoglyokkal való bánás tekintetében a háborúra vonatkozó nemzetközi jogszabályokat súlyosan megsértette, vagy a visszacsatolt területek lakosságával a reábízott hatalommal visszaélve, kegyetlenkedett, vagy aki általában felhajtója, tettese vagy részese volt emberek törvénytelen kivégzésének vagy megkínzásának.”
Az ügyész a vád bizonyítására katonai szakértőt (Patusiczky László) és érdektelen tanúkat (mint például Görgényi Dánielt, a volt III. hadtest műszaki előadóját) hallgatott meg, valamint a vádirathoz mellékelte Jány vonatkozó hadseregparancsait – mint legfőbb bizonyítékokat – amelyekben a vádlott elrendelte például túszok szedését, s kilátásba helyezte kivégzésüket, vagy pedig „a partizánokat legyűrni nem képes magyar egységek” megtizedelését: „...Ha… a hír. vezetékek megrongálása ismét előfordulna, az illető községekből szedjenek túszokat, és a vezetékek újbóli megrongálása esetén ezeket akasztassák fel.” – I. pc. hop. Napló 1942. július 29.

Ott volt a fentebb bemutatott 294/2. hds. I. a. 43. I. 24. számú hadparancs, vagy például az 1942. augusztus 11. napi hadseregparancsa is. Ezt az ellenséges propaganda leküzdésére adta ki, amiben elrendelte: a ledobott röplapokat késedelem nélkül be kell szolgáltatni az elöljáró parancsnokságnak. Ennek elmulasztása bűncselekmény elkövetésének gyanúját alapozza meg: „...aki magánál az ellenség által ledobott röplapot őriz, az magát szökésre való előkészület gyanújának, valamint a bomlasztó propaganda terjesztője gyanújának teszi ki. Levélben ellenséges röpcédulát elküldeni tilos. A tettes a bomlasztó propaganda terjesztésében részessé válik.” Említésre méltó még Jány 1943. február 7. napján kiadott parancsa, a hadsereg újraszervezése kérdésében. Az itt felsorolt irányelveiben ugyancsak kíméletlenségről, túszok szedéséről beszél: „...2. Az elg. partizántevékenység megelőzésére minden lehetséges eszközt mielőbb latba kell vetni. A hds-nek elszántságot és erőt kell mutatnia. Bele kell vinni a köztudatba, hogy a partizán nem ismer irgalmat, de erélyes fellépésünk esetén meghúzódik... Megelőző rendszabályokra irányelvek: a) A legelső gyanús megmozdulást csírájában és kíméletlenül el kell fojtani. b) Házkutatások. c) Bizalmi hálózat megszervezése. d) Túszok szedése. vitéz Jány Gusztáv vezds. s. k. – A másolat hiteles!” Tábori posta 202./01. 1943. II. 7.

„NÉPÜGYÉSZ: Igaz az, hogy 1-B. osztály néven kémelhárítót állítottak fel, amelynek minden vérengzésre és kegyetlenkedésre felhatalmazást adtak? GÖRGÉNYI: Igaz. Fényképeim vannak a kegyetlenkedésekről, a borzalmakról.” (Gárdos Miklós: i. m. 196. o.)
Ezen kívül a vád Jány jellemzésére felhasználta dr. Babos József hadbíró ezredesnek, az 1942. januári újvidéki razzia, a „hideg napok” háború alatti fő vizsgálójának 1946. november 19-én, a Katona Politikai Osztályon tett tanúvallomását is: „Amikor is a délvidéki bűnügyben bűnvádi eljárást lefolytattam (Feketehalmyék ellen) megjelent hivatali helyiségemben Jány Gusztáv, és rám támadva, erős szavakkal pártjára kelt a délvidéki gyilkosoknak, és azt mondotta, hogy ezek hazafias cselekedetet hajtottak végre, azokkal szemben nem lehet eljárást indítani. Többek között erősen pártfogásába vette Korompay Gusztáv főhajónagyot, aki megállapításom szerint Újvidéken a strandon 450 embert és Sajkásszentgyörgyén, Titelen, valamint Dunagárdonyban több mint 200 egyént végeztetett ki.”

Továbbá a vádirat szerint: „az orosz megszállt területen 1942 nyarától – 1943 márciusáig a 2. [magyar] hadseregnél (Jány) tudtával és beleegyezésével kettős bíráskodás folyt, amely abból állott, hogy partizánokat, munkaszolgálatosokat bírói ítélet nélkül kiadtak kivégzés céljából a tábori csendőröknek… A második hadsereg parancsnoksághoz… tartozó kémelhárító csoport… tömegesen végzett ki Jány… parancsára és tudtával… orosz polgári lakosokat, nőket, férfiakat és gyermekeket.”
 

És mit mondott a katonai szakértő Jány, mint hadseregparancsnok felelősségéről?
„KATONAI SZAKÉRTŐ: Jány Gusztávnak tudása és képzettsége folytán a katonai felelőssége teljes. Miután a legmagasabb katonai vezetők közé tartozott, nemcsak katonai, hanem politikai jelentősége is volt szerepének. Amikor megbízatását kapta, ismerte hadserege kiképzését és felszerelését, tehát tudta, hogy a feladat végrehajtására a hadsereg nem megfelelő. (…) Kétszáz kilométeres arcvonalat kellett védeniök, s az egyes hadosztályok nyolc-negyvenöt kilométeres sávok védelmét látták el, holott egy hadosztállyal legfeljebb hatkilométeres sávot lehet védetté tenni, tehát az nem is volt védelmi vonal, hanem csupán egy „védő-fátyol”, amit a hadseregparancsnoknak látnia és tudnia kell. Jány akkor is a végső kitartásra adott parancsot, amikor az már a józan ésszel ellenkezett.” (Gárdos Miklós: i. m. 198. o.)

A Népbíróság háromnapi tárgyalás után, 1947. október 4. napján hirdette ki a golyó által végrehajtandó halálos ítéletet. Jány kegyelmet kért, a kegyelmi tanács pedig még aznap összeült. A népügyész bejelentette, hogy az elítéltet nem ajánlja kegyelemre, „mert oly nagy a bűncselekmény tárgyi súlya.” (ha a népbíróság az elítéltet nem találta „kegyelemre javaslatba hozhatónak”, akkor a kegyelmi kérvényét nem is terjesztették az annak elbírálására jogosult köztársasági elnök elé, hanem a halálos ítéletet 2 órán belül végrehajtották). A Budapesti Népbíróság azonban nem osztotta a népügyész véleményét, s Jány Gusztávot kegyelemre javaslatba hozhatónak találta. Ugyanis a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt és az Országos Szakszervezeti Tanács népbírái ugyan nem tartották kegyelemre méltónak a vádlottat, de mivel a Polgári Demokrata Párt által delegált népbíró – aki az ítélethozatalnál még a golyó általi halálra voksolt – a Nemzeti Parasztpárt és a Független Kisgazdapárt népbírái mellé állt, és kegyelemre javaslatba hozhatónak találta Jányt, patthelyzet alakult ki. Ez volt az egyetlen eset, amikor a tanácsvezető jogász bíró is érdemben szavazhatott, és dr. Pálosi Béla is a kegyelemre javaslatba hozhatóság mellett döntött. Sőt túlment ezen, ugyanis még aznap a Nbr. (81/1945. ME számú rendelet) 50. § alapján előterjesztéssel élt, mely szerint „tévedtek a népbírák a büntetés mértékének megállapításánál”. Indoklása szerint, a népbíróság katonai bíróság hatáskörébe tartozó kérdéseket is mérlegelt, ezek nélkül viszont a halálos ítélet kiszabása nem volt indokolt. Véleménye szerint a népbíróság hatáskörébe tartozó bűncselekmények 15 év fegyházzal „kellőképp megtorlást nyertek” volna, majd ezt követően az iratokat „a további cselekvőség elbírálása végett” hadbírósághoz kellett volna áttenni.
A NOT október 18-án foglalt állást a kegyelem kérdésében, és 3:2 arányban kegyelemre javaslatba hozhatónak minősítette Jányt. Ennek ellenére a köztársasági elnök a kegyelmi kérvényt elutasította, s az ítéletet 1947. november 26-án végrehajtották. A halálbüntetést előírásszerűen hajtotta végre a kivezényelt 4 ítéletvégrehajtó. A kirendelt orvos szakértő jegyzőkönyvezése szerint mind a négy lövés alkalmas volt azonnali halál okozására.

X. Justicemord? Nem hinném…

Már a rendszerváltás után, 1993. október 4. napján, a Legfelsőbb Bíróság Jányt az ellene emelt vádak alól bűncselekmény hiányában felmentette. Az ítéletet kommentálva a Legfelsőbb Bíróság akkori elnöke, dr. Solt Pál, meglepően, „kettős justicemordról” beszélt az ügyel kapcsolatban. („… nem elkövetett bűncselekményért úgy halálra ítélni valakit, hogy még elkövetése esetén sem lett volna szabad halálbüntetést kiszabni, ez – ha szabad ezt mondanom – kettős justicemord.” ~ Magyar Televízió 1. csatorna: A Hét című hírösszefoglaló műsor, 1993. október 10. 19 óra.) Meglepő ez azért, mert sem a jog, sem a formális logika szabályai szerint nem lehet kétszer ugyanazt a személyt meggyilkolni (kivégezni), vagyis tulajdonképpen elgondolkodtató, ha nem egyenesen képtelen a „kettős justicemord” gondolata.
A Legfelsőbb Bíróság indokolása szerint 1947-ben a népbíróság Jányt bűnösnek mondta ki, mert az általa elrendelt megtizedelés nem felelt meg a hatályban lévő Szolgálati Szabályzatnak, ugyanis az a megtizedelés lehetőségét nem ismerte és nem engedte. Az ítélet ugyanakkor megállapította, nem nyert bizonyítást, „miszerint megtizedelés eszközöltetett”. A Legfelsőbb Bíróság a hosszú időn keresztül kialakult és a mai napig töretlen jogértelmezésére, és a bírói jogalkalmazás egyöntetű felfogására hivatkozva mentette fel tehát 1993-ban a 2. magyar hadsereg parancsnokát bűncselekmény hiányában az ellene emelt háborús bűntett vádja alól, miszerint deklarálta, hogy „… tettes nélkül nincs részes. Így felbujtó sem.”
Vagyis, a Legfelsőbb Bíróság szerint, mivel elsősorban is konkrét, egyértelmű eseteket nem tudott a vád felhozni Jány bűnösségének bizonyítására (ami nem jelenti azt, hogy kegyetlenkedések nem történtek, csak azt, hogy ezek, a Legfelsőbb Bíróság szerint Jány rovására nem írhatók) a tárgyalás során, csak a hadparancsait, ezért nem is lehet őt elmarasztalni az Nbr. 11. § 5. pontja alapján. Viszont a Legfelsőbb Bíróság eszerinti indokolását továbbgondolva, akár még arra a hibás megállapításra is juthatnánk, hogy akkor egy bűncselekmény előkészülettét sem nyilváníthatjuk bűncselekménynek, hiszen nemcsak tettes, de tett nélkül sincs bűnelkövetés.
Természetesen a Legfelsőbb Bíróság is tisztában volt azzal, hogy létezik előkészületi bűncselekmény, de arra hivatkozott, hogy „azt a háborús bűntett kapcsán az Nbr. külön büntetni nem rendelte.” Ezzel szemben az Nbr. 11. § 5. pontja egyértelműen kimondja, hogy háborús bűnös az, „… vagy aki általában akár belföldön, akár külföldön felhajtója, tettese vagy részese volt emberek törvénytelen kivégzésének vagy megkínzásának”. S itt meg kell jegyeznünk, hogy erre a cselekményre az Nbr. 12. § szerint kiszabható halálbüntetés.

Az a kérdés, hogy egy katona, felettese törvénysértő parancsát köteles-e végrehajtani, a mai napig vita tárgya, bár erre a többség nemleges választ add, sőt, megfogalmazhatjuk, hogy nemcsak hogy nem köteles, de nem is szabad végrehajtani a katonának az ilyen törvénysértő parancsot. Viszont az nem lehet vita tárgya, hogy a parancsnok felel ezért az általa kiadott törvénytelen parancsért – függetlenül attól, hogy azt végrehajtották-e vagy sem.
Furcsa mód, szinte legalizálta a Legfelsőbb Bíróság ítélete a (polgári) túszok szedését is. Egyfelől megállapítja, hogy a nemzetközi jog ilyet nem ismer. Majd ez után nagymértékben támaszkodva az általa felkért katonai szakértő megállapítására („a túszszedésre vonatkozóan külön szabály nincs, a hadi gyakorlat szerint a németeknél is előfordult ez, más nemzeteknél a túszokat hadifogolyként tekintették”), arra a következtetésre, megállapításra jutott, miszerint „tekintettel arra, hogy a túszszedést nemzetközi jogszabály nem tiltotta, így azt a terhelt nemhogy súlyos formában, de semmiféle formában meg nem sérthette. Bűnössége ilyen értelmű parancs kiadására alapozottan tehát nem állapítható meg.”

Itt megint van egy logikai ellentét – szerintem – a Legfelsőbb Bíróság állásfoglalásában. Méghozzá az, hogy a túszszedés, az én felfogásomban, minimum a személyes szabadság megsértése, ami pedig bűncselekmény. És még egyszer, hogy világos legyen. Túszszedés, azaz orosz polgári lakosok találomra való összegyűjtése és fogvatartása, ami pedig, mindenképpen jogellenes, hacsak a polgári személy letartóztatásának valamilyen (bármilyen) törvényes indoka nincs. Az pedig, hogy csak azért vesszük őrizetbe, hogyha esetleg még egyszer valakik megrongálják a híradó vezetéket, erre megtorlásként fel tudjuk akasztani, hát finoman fogalmazva, messze elkerüli mind a törvényességet, mind a háborúban a megszálló hadsereg által a polgári lakossággal szemben tanúsítandó, minimálisan elvárható szintű magatartást is.
Csak néhány gondolatot idéznék Földvári professzor Úréktól, a személyi szabadság megsértése bűncselekményének elemzéséből, ami hogy, hogy nem, de tökéletesen hajaz a túszszedés tényállására, annak fogalmi ismérveire is: „Az ember cselekvési szabadságán belül külön figyelmet érdemel a mozgás, a helyváltoztatás, a tartózkodási hely megválasztásának a szabadsága, amelyet röviden személyi szabadságnak nevezünk. (…) A bűncselekmény tárgya a fent mondottak értelmében vett személyi szabadság. A személyi szabadság is megillet minden embert, személyes tulajdonságaitól függetlenül. Ebből következik, hogy ez a bűncselekmény is elkövethető bárki sérelmére. A bűncselekményt megvalósító magatartás a személyi szabadságtól való megfosztás. Így minősülhet minden olyan tevékenység, amelynek eredményeképpen a sértett számára fizikailag lehetetlenné válik a tartózkodási hely megválasztása (…) a személyi szabadság bármily rövid ideig tartó korlátozásával a bűncselekmény befejeződik. A személyi szabadságtól megfosztás időtartama csak a büntetés kiszabásánál bír jelentőséggel. A megfosztás kifejezés nem egy pillanatnyi aktusra utal: a megfosztás mindaddig tart, amíg a sértett vissza nem nyeri mozgási, helyváltoztatási szabadságát. A személyi szabadság megsértése tehát tartós bűncselekmény: ennek az a következménye, hogy azokat is bűnsegédként kell felelősségre vonni, akik a személyi szabadságtól már megfosztott személy őrzésében vesznek részt.” (Erdősy Emil – Földvári József – Tóth Mihály: Magyar Büntetőjog – Különös Rész. Osiris Kiadó, Budapest 2007. 131 – 132. o.)
De ha a személyi szabadság megsértése illegális, akkor a túszszedés, hogy lehet legális? A Legfelsőbb Bíróság mi módon helyezkedhet arra az álláspontra – a katonai szakértő véleményére alapozva – hogy ez nem képez bűncselekményt, mondván, azért, mert ezt a németek is elkövették. Az pedig, hogy akár a szövetségesek, akár más nemzetek a túszokat hadifogolynak tekintették, már csak azért sem értelmezhető, mert a hadifogoly státusát, a hadifoglyokkal való bánásmódot kifejezetten szabályozta a nemzetközi jog. Vagyis hadifogoly az, akit az erre vonatkozó nemzetközi jog annak minősít (a II. világháború idején az 1899. évi és 1907. évi hágai békekonferenciák eredményeként megszületett 13 hágai egyezmény közül a IV. – amely a szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól rendelkezik, és a kombattáns és nem-kombattáns közötti megkülönböztetést alkalmazza – rendelkezett többek között a hadifoglyokról is). Magyarországra pedig e hágai békekonferenciák 13 elfogadott egyezménye kötelező érvényű volt, ugyanis azokat egyetlen jogszabályban, az 1913. évi XLIII. törvénycikkben cikkelyezte be. (Bruhács János: Nemzetközi jog II. Különös rész. Dialóg Campus Kiadó, Budapest – Pécs 2010. 192. o.)
 

Egyébként pedig, gyilkoltak meg szovjet hadifoglyokat is. Tim előtt történt, a tanúja pedig egy egész munkaszolgálatos század (a 101/34.) volt. Persze ennek az esetnek sem lett semmiféle következménye. 1942 nyarán Sztarij-Oszkol felé menetelt a század. Tim előtt, egy patak felett átívelő fahídnál pillantották meg az orosz foglyok menetét a munkaszolgálatosok. Tábori csendőrök kísérték őket, husángokkal a kezükben. A sekély, széles pataknál találkozott össze a muszos menet és a szovjet hadifoglyok csoportja. Az orosz foglyok belegázoltak a patakba, és inni kezdtek. A tábori csendőrök a husángokkal kezdték el visszaterelni a hadifoglyokat az útra. Egyszerre csak egy revolver dörrent, és egy orosz katona felbukott. Erre aztán, mint valami jelre, a tábori csendőrök elkezdték agyonlőni azokat az oroszokat, akik még mindig a patakban álltak. Csak azért, mert inni akartak a patak sárgálló vizéből a forró orosz nyári délutánon... A munkásszázad tagjai Sztarij-Oszkolban tudták meg, hogy már négy napja meneteltették a szerencsétlen szovjet hadifoglyokat, ellátás nélkül. A muszosokat megállították, és leültették háttal az országútnak, a patak partjára. Így kellett megvárniuk, hogy elvonuljon a hadifoglyok menete. A muszosok hosszan néztek az orosz katonák után, és látták, hogy amint egy-egy összecsuklott, és nem tudták a társai lábra állítani, azokat az út szélére húzatták a csendőrök, majd fejbe lőtték őket. Miután a muszos menet tovább indult, visszaemlékezéseik szerint, a Sztarij-Oszkolig vezető út mellett több tucat agyonlőtt orosz hadifoglyot számoltak össze… (Zelk Zoltán: Nappali menedékhely. Prózai írások, 1927 – 1955. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest – „Timi halálmenet”. ~ Közli: „Mondjátok el, mi történt!” Munkaszolgálat a Don-kanyarban. Dokumentumok, tanulmányok, elbeszélések, emlékezések. Válogatta és szerkesztette Rákos Imre és Verő Gábor. Ex Libris Kiadó, Budapest 2008. 71. o.)
Csak a magánvéleményem, de szerintem örüljünk annak, hogy a hazánkba bevonuló szovjet csapatok nem tettek úgy velünk, mint Róma a karthágóiakkal, mert – az ő országukban elkövetett rémtetteink miatt – talán megérdemeltük volna (?)…

De voltak tanúk és tanúvallomások a polgári lakosság legyilkolásáról is. Csakhogy ezeknek a tanúknak (úgymint Béta Imre, Veszprémi József vagy Sándor Zoltán) a szemtanúi vallomásai, amiket még a Katona Politikai Osztályon tettek, a Budapesti Népbíróság előtt megkérdőjelezhetővé váltak. Ugyanis, nem tudni miért, akkor már csak hallomásokról, másodkézből való információkról beszéltek. Egyetlen tanú maradt, aki nagyjából, bár ő is sarkítva, fenntartotta a nyomozati vallomását. Langauf István a népbíróság előtt annyit mondott: „… kivégzésekről tudok a polgári lakosság között. Az áldozatokat láttam. Véleményem szerint vádlott is tudhatott erről.”
Volt még egy tanú, aki szintén látott kivégzéseket, méghozzá Ternovszky János. Helyette azonban, az idézésének napján a felesége jelent meg a népbíróság előtt, ugyanis férjét öt hónappal korábban a Katona Politikai Osztály letartóztatta. A népügyész bejelentette a bíróságnak, hogy a tanút „az orosz hatóságok kikérték”, s így a Büntető perrendtartás 313. §-a alapján indítványozta nevezett rendőrségen tett tanúvallomásának a felolvasását, ami meg is történt: „Egy rövid ideig a kémelhárítók a hadsereg-parancsnoksággal közös fogdát használtak. Ide tömegesen vittek be a kémelhárítókhoz beosztottak orosz polgári foglyokat, akiket rövid úton kivégeztek… Egy ízben 14 foglyot hoztak be a… fogdába, ahonnan az egyik fogoly megszökött. Erre mind a 13 embert… kivitték és kivégezték.” Viszont erről az alapvetően fontos bizonyítékról a Legfelsőbb Bíróság mintha nem vett volna tudomást (megfeledkezett volna?) 1993-ban, hanem megállapította, hogy a törvénytelen kivégzések vádja „nélkülözi a jogi relevanciát”. Az indoklás szerint, „a bűnösség megállapításához elengedhetetlen a tettesi magatartás”, s az 1947-es ítéletből hiányzik a „hely, idő, sértett szerinti konkrét magatartás”. Azt sem vizsgálta a Legfelsőbb Bíróság, hogy a népügyész által beterjesztett tárgyi bizonyítékok közül időközben eltűnt az a fénykép, amely a legyilkolt orosz polgári lakosokról készült. A Legfelsőbb Bíróság még megállapította azt is, hogy a „cselekmény Jány Gusztáv terhére történt megállapítása azért sértett anyagi jogszabályt, mert egyik esetben sem volt megállapítható, hogy volt-e olyan természetes személy, akit a törvényhely által rendelt sérelem ért”.

A népbíróság előtt elhangzott még egy fontos vallomás, méghozzá dr. Babos József hadbíró ezredes tanúvallomása, mely szerint a 2. magyar hadseregnél „kettős bíráskodást vezettek be Jány parancsára, mely állott abból, hogy egyes partizánokat, musz-okat bírói elítélés nélkül a hadbírák kiadták a tábori csendőrségnek kivégzésre”. Babos egy konkrét eset kapcsán „precedenst akarván tenni és megakadályozni ezt az áramlatot”, az adott ügyet kivizsgálta.

A kérdéses ügy a 104/5. és a 104/6. munkás, ún. „ikerszázadok”-nál történt, amelyek történetéről részleteket láss egyrészt a Baranya Megyei Levéltárnak a pécsi népbírósági irataiban XXV.8 467/1946. (Politikatörténeti Intézet, Ságvári Gyűjtemény, 37. fond), másrészt az ikerszázadok történetét részletesen, levéltári források alapján Rákos Imre szerkesztette meg. Részletesebben a zsidó munkaszolgálatosokról és a munkaszolgálat intézményéről majd a következő tanulmányomban közlök további adatokat.
1942 nyarán Kurucz János tizedes, kerettag, mint utóbb kiderült, a munkaszolgálatos század parancsnokának, Szalai István főhadnagynak a rendelkezésére, emberölési szándékkal rálőtt egy munkaszolgálatosra. A fejbelőtt dr. Gáspár József a helyszínen meghalt, viszont egy másik munkaszolgálatost – aki dr. Gáspár mellett állt, és az eset szemtanúja volt – is eltalált a lövedék. Ő súlyosan sebesülve, ájultan esett össze, Kurucz róla is azt hitte, hogy meghalt. A sebesült viszont, hosszú, viszontagságos körülmények között eljutott a keleti frontról a szegedi hadikórházba, és feljelentést tett a hadseregnél.
Részletesebben az történt, hogy 1942. július 25-én, Puhovonál, dr. Gáspár Józsefet Kurucz János agyonlőtte Szalai parancsára, hogy ne kelljen hazaengedni, mert Gáspárnak megjött a leszerelési parancsa. A jelentésbe szökési kísérlet került. Az eset tehát azért volt fontos, mert volt egy szerencsés túlélője, aki a későbbi vizsgálatok során koronatanúként szerepelt. Ugyanis amikor Kurucz, munka ürügyén magához szólította Gáspárt, és megindult vele hátrafelé, egy Breuer Sándor nevű munkaszolgálatos is velük együtt indult el visszafelé. Közben nagy zivatar támadt, és a két munkaszolgálatos egy nagy fa alá húzódott. Ekkor Kurucz a sátorlapja alól elővette a fegyverét és 3-4 lépésről fejbe lőtte Gáspárt. De Gáspáron kívül Breuer is eldőlt. Kurucz azt hitte, hogy mind a ketten meghaltak, és jelentést tett Szalainak. Az megnyugtatta, hogy nincs semmi baj, minden felelősség az övé, bárcsak ezek lettek volna az utolsó zsidók. De Szalaitól távozóban Hóman keretlegény megjegyezte Kurucznak: „Meglátod Jancsi, ebből baj lesz. Ez a gúnár piszkos egy alak. Most veri a mellét, hogy övé a felelősség, de ha baj lesz, cserbenhagy, nem akar majd tudni semmiről.” Hómannak később igaza lett. Ugyanis a halottnak hitt Breuer csak megsérült, és elájult. Később, mikor magához tért, egy német alakulat talált rá, akik tábori kórházba vitték, majd pedig Breuer kalandos úton haza tudott menni Magyarországra. Így lett az esetnek szemtanúja.
Az esetet Babos vizsgálta ki, aki a vezérkar főnöke útján nyomban intézkedett, hogy Kurucz János tizedest tartóztassák le, és kísérjék Budapestre, ahol adják át. Ez egy kötelező érvényű, hadbírói parancs volt, csakhogy ezt nem akarta senki teljesíteni a 2. hadseregnél. Babos azt vallotta, hogy „a 2. hadsereg parancsnoka, Jány Gusztáv (vezér – P. A.) ezredes nem volt hajlandó ennek a megkeresésnek eleget tenni, ezért a vezérkar főnöke és a kormányzó külön rendeleteit kellett kikérnem és intéztetni Jányhoz, hogy a gyilkost adja ki”. Jány ismét megtagadta a parancs végrehajtását, s végül „négy hónapi iratváltás” után Kuruczot menetlevéllel – vagyis tábori csendőri kíséret és letartóztatás nélkül – Budapestre irányította.
Babos tehát közvetlen tudomása alapján tett vallomást arról, hogy Jány népellenes parancsait végrehajtották, s ő maga a vezérkar főnökét, majd a kormányzót – a parancsaikat huzamosabb ideig megtagadva – akadályozta abban, hogy a törvénysértést kivizsgáltassák. Ez a vallomás pedig kétséget kizáróan bizonyította Jány bűnösségét. De mint kiderült, csak a Népbíróság előtt. Ugyanis a Legfelsőbb Bíróság szerint a Budapesti Népbíróság Pálosi-féle tanácsa eljárási szabályt sértett, így Babos tanúvallomását nem lehetet volna bizonyítékként figyelembe venni.
Mi is történt? „A terhelt a felolvasott vallomásban foglaltakat tagadta”, a népbíróság viszont e vallomásnak bizonyító erőt tulajdonított. Nem jelölte meg azonban, hogy a büntető perrendtartás mely rendelkezésének alapján látott lehetőséget a tanúvallomás felolvasására és figyelembe vételére, és ezzel sértett eljárási szabályt a Legfelsőbb Bíróság szerint. Ugyanis Babos, mivel időközben őt is eljárás alá vonták, szökésben volt, így a népbíróság előtt természetesen nem jelent meg. Az inkriminált napon, az 1947. október 4. napi folytatólagos tárgyalás megnyitásakor a tanácsvezető bíró azt állapította meg, hogy az aznapra idézett tanúk megjelentek. Ebből következik, legalábbis szerintem, hogy a szóban forgó tanú – Babos – megidézésére nem került sor, hiszen idézése esetén a tanácsvezető nem tudta volna megállapítani, hogy az idézett tanúk megjelentek. És ebbe a momentumba kapaszkodott bele a Legfelsőbb Bíróság. Megállapította ugyanis, hogy miután 1947. október 4-én a népbíróság által megidézett valamennyi tanú megjelent, s ráadásul a népbíróság rendelkezésére is állt Babos József lakcíme, tehát megidézhető lett volna, így éppen ezért sértette a vizsgálati vallomásának felolvasása a büntető perrendtartást, azt a népbíróság felolvasás alapján bizonyítékként nem fogadhatta volna el, csak akkor, ha maga a tanú ismételte volna el az általa már korábban elmondottakat. Viszont a Legfelsőbb Bíróság eljáró tanácsa nem vette figyelembe azt a tényt, hogy a népbíróság nem október 4-ére, hanem már szeptember 26. napjára megidézte Babost, amikoris megállapította, hogy a tanú a szabályszerű idézés ellenére nem jelent meg. A következő tárgyalási napon, szeptember 29-én a népügyész viszont bejelentette, hogy „Babos József szökésben van”. Így tehát, a szökés tényénél fogva, lakcímére tovább a tanú nem volt idézhető, hiszen az a szökés miatt nem vezetett volna eredményre. Vagyis ezért – véleményem szerint – helyesen járt el a Budapesti Népbíróság, amikor a szökésben lévő Dr. Babos József tanú nyomozati szakban tett vallomását felolvastatta, és azt bizonyítékként fogadta el. Viszont a Legfelsőbb Bíróság ezt nem így látta.

Szerintem vitára adhat okot a kiszabott halálbüntetés, vitára adhat okot az a tény, hogy a Budapesti Népbíróság egyes esetekben harcászati kérdésekbe avatkozott, abban állást foglalt, ami pedig hadbíróság elé tartozott volna. Ezért érdemelt volna több figyelmet az eset után majd 50 évvel Pálosi népbíró briliáns meglátása, amit az általa készített előterjesztésben tökéletesen ki is fejtett (előterjesztés: „Ha a vezető bíró meggyőződése szerint a népbírák határozatukat a törvények, illetve a jelen rendelet lényeges intézkedéseinek megsértésével hozták és a határozat ellen fellebbezésnek helye nincs, - a vezető bíró borítékba zárt, indokolt előterjesztéssel fordulhat a Népbíróságok Országos Tanácsához a vádlott javára. A vezető bírónak ezt az elhatározását kinyilvánítania nem szabad s az előterjesztésnek halasztó hatálya nincs.” – 1945. évi VII. törvény I. számú mellékletében található 81/1945. ME számú rendelet 50. §.). E szerint „tévedtek a népbírák a büntetés mértékének megállapításánál”, ugyanis a népbíróság katonai bíróság hatáskörébe tartozó kérdéseket is mérlegelt, ezek nélkül viszont a halálos ítélet kiszabása nem volt indokolt. Szerinte a népbíróság hatáskörébe tartozó bűncselekmények 15 év fegyházzal „kellőképp megtorlást nyertek” volna, majd ezt követően az iratokat „a további cselekvőség elbírálása végett” hadbírósághoz kellett volna áttenni.

Egy dolog azonban nem adhat okot a vitára, ez pedig Jány bűnösségének a kérdése. Ugyanis bűnös volt.

Jány népbírósági perének ismertetésébe Varga László: „Forradalmi törvényesség.” Jogszolgáltatás 1945 után Magyarországon. (Beszélő, 1999. november) című értekezésének egy része bele lett dolgozva. Lásd ide még a Népszava, 1947. október 8. napi számának 5. oldalán közölt „Epilógus a Jány-perhez” című cikket. Gárdos Miklós is leírta gondolatait a témakörről a már idézett művében, „Tiszturak” címszó alatt, ezt lásd: Gárdos Miklós: i. m. 193 – 212. o. Major is írt a perről, lásd: Dr. Major Ákos: Népbíráskodás – forradalmi törvényesség. Egy népbíró visszaemlékezései. Sajtó alá rendezte és az előszót írta: Zinner Tibor. Minerva, Budapest 1988. 360 – 363. o. Ugyanitt – a 362. oldal lábjegyzetelésében – Zinner Tibor is felhívja a figyelmet arra, hogy Jány (egyébként dr. Major érvelése szerint is, lásd uo.) nemcsak háborús, de – egyébiránt halállal büntetendő – szolgálati bűntettben is bűnös volt. Hogy igazságos volt-e a halálos ítélet? Véleményem szerint IGEN.

A tanulmányomban a történtek rekonstruálásához források voltak még a korábban idézetteken kívül a következő művek (valamint azok térképvázlatai is felhasználásra kerültek):
1. Dombrády Lóránd – Tóth Sándor: A magyar királyi honvédség 1919 – 1945. Budapest, 1987.
2. Földi Pál: A Magyar Királyi Honvédség a Második Világháborúban. Anno Kiadó, 2006.
3. Gosztonyi Péter: A Magyar Honvédség a Második Világháborúban. Európa Könyvkiadó, Budapest 1992.
4. Horváth Miklós: A 2. magyar hadsereg megsemmisülése a Donnál. Zrínyi Kiadó, Budapest 1958.
5. Kelenváry János: Emlékek a 2. hadsereg pusztulásáról. Új Tükör 1983. 2. szám
6. Kornis Pál: A Voronyezsi Front támadó hadműveletének előkészítése a német B hadseregcsoport déli szárnyának szétzúzására (1943. január). Hadtörténelmi Közlemények 1982. 3. szám
7. Kornis Pál: A Voronyezsi Front osztrogozsszk – rosszosi támadó hadművelete a 2. magyar hadsereg IV. és VII. hadtestének megsemmisítésére (1943. január 13 – 17.). Hadtörténelmi Közlemények 1982. 4. szám
8. Szabó Péter: A 2. magyar hadsereg felszerelése és fegyverzete a frontra kivonulás idején, 1942. április – május. Hadtörténelmi Közlemények 1985. 3. szám
9. Szabó Péter: A 2. magyar hadsereg kiszállítása Ukrajnába és előnyomulása a Donhoz (1942. április – augusztus). Hadtörténelmi Közlemények 1986. 3. szám
10. Zsigmond László: Magyarország és a második világháború. Kossuth Könyvkiadó, 1966.

Tisztelettel a figyelemért:

Dr. Papp Attila

forrás: http://www.kanizsaujsag.hu/