Komróczki Zoltán

A Mennyei sereg

Szólnom kell, szólnom, nem hallgathatok!
Mert a némaságtól rögtön meghalok!
Kimondva létezés, s megváltás a szó.
Az élet óceánt átszelő hajó.
Bensőm sóhajától, vitorla feszül.
Dagadt szürke vászna, napfénytől hevül.
Ólomszín felhőit, görgeté a szél.
Könnyeső függönybe vész, a messzeség.

Viharától görbül, villámjától zeng!
Vonaglik vergődve, imbolyog a test!
Fültépően dörren! Recsegve hasad!
Égnek szablyájától, százfelé szakad!
Látomás tüzében, csupaszon mered!
Árbocot dárdaként, magasba szegez!
Haragos hullámain, sötéten háborog!
Hited az a szilárd, részegként támolyog.

Szólnom kell, szólnom, mert valami megfolyt.
Ha ott bent maradna, tüdőmön a folt.
Mint aki, tüsszentve, krákogva hörög.
Vékony selyempapír, mely légben pörög.
Vulkán gejzírekén, tör föl az indulat.
Kopársággá forráz, szikla ormokat.
Képmásod torz tükrén, látod ábrázatát.
Alkony teríti rá, lepel katarzisát.

Komor makacsságod sohasem alkuszik!
Felhők felé szórja parittya köveit!
Dühtől megkövülve, a bőszen hajigált!
Talajba döngölve, hullik vissza rád!
Lábad zsibbadt, béna, nem lép már csak vársz!
Lidérces rémálom, játékává válsz!
Malomkőnek véled, az irdatlan halom!
Iszonyatost döngve, súlyt a hátadon!

Erős széles vállad, véres, roskatag.
A küzdelem eldőlt, s te, maradtál magad.
Utoljára lobban, benned a büszkeség.
Sorsod nem tagadod, tiéd a veszteség.
De lám! Érkezik, a „Mennynek serege!”
Körül vesz, betakar óvó szeretete.
Ahogyan rád borulnak, érzed a melegét.
Áldással ápolják, szívednek mély sebét.

Földig hajladozva, akár a karcsú nád.
Fogják föl pajzsodként, csapások záporát.
Érzed, hogy lök, és lódít, sírva taszigál.
Nem! Nem maradhatsz itt! Téged, van ki vár!
Nézd csak, nézd, ott távol, keserű emberek!
Valamennyi szempár, egyfelé mered!
Mind - mind téged lesnek, mikor érkezel?
A léted senki földjén, céltalan vesztegel!

Maszatos orcájú, pityergő angyalok.
Kerestek, rád leltek, karolják két karod.
Göndör, gyűrűs fürtjük, szellőtől lengedez.
Arcodhoz ér simít, még érted esedez.
Atyánk! Add irgalmad, tárd ki kapuját!
Engedd, hogy kísérjük, meglelve otthonát!
Mit magad teremtettél, s emberként nem ért!
Hozzád fordult, s kérlel, segítségedért!

Azt látja, tétlen vagy, hiába sok fohász.
Gúnyolódik az ördög, nincs feloldozás?
Súlyától mi földre dönti, csendben leomol.
 Hétrét görnyedezve, hitetlen kóborol.
S te, reánk bíztad, ne hagyjuk el őt!
Kiróttad küldetésünk. Védjük az esendőt!
Lásd URAM, lásd, mi tesszük, rendületlenül!
Ha nem, hát zokogunk véle, tehetetlenül.

Mondta a szőke kis csöppség, tanácstalanul.
Kisírt kék könnyes szemekkel, az ÚR felé fordul.
Emlékezz! Volt egy ember! Hiszen te küldted őt!
Ki, kereszten feszülve váltott meg, minden szenvedőt
Mindaz mit átélt érted, tudta, te ismered!
S trónodra emelted, melléd, mint a gyermeked!
Az első angyal volt, ki nem viselt glóriát!
Halandó emberből lett, Ő, a Szent király!

Kérdezd őt! Kérlek, kérdezd! Mi az a szenvedés?
Mikor a reménye halt meg, s az, ami jóra kész!
Amivel híven szolgált, ha kell, pokolra szállt!
De ott is tégedet hirdet, soha át nem állt!
Elhalványult a nap, elállt a szélsusogás.
Olyanná vált a hang akár a szívdobbanás.
Valahonnan fentről, valami földet ér.
Koppan picinyt, az, mit senki sem kért.

Az út porába pottyant, egy kékesszürke tárgy.
Női szoborféle, egy félarasznyi lány.
Még érte nyúlok, s kezembe felveszem.
Üres tenyeremmel, a portól törölgetem.
Borzongás fut rajtam át, bizsergő kellemes.
Csodálatos megnyugvás, édes, tökéletes.
Csak állok szótalan, a távolt kémlelem.
Keresve – kutatva azt, ki küldte ezt nekem?

Legyen bárki, ki küldte, oda nem adom!
Soha senkinek sem, őszintén fogadom!
Mintha visszhangoznák csipkés fellegek
Nem! Biztos nem másé! Csak tiéd lehet!
Még az utadat jártad. „Mely jelölve volt.”
Erre kellett, hogy jöjjél! Így rendelte a sors!
Választ vártál a csendtől, keserveidért?
Valaki most megadta, így, s pont ezért!

Ezeken töprengem egyre, s észre sem veszem.
Úgy ahogy érkezett, eltűnt, a felmentő seregem.
Fürkészem messzi azúrját, az égszínkék szegélyt.
Valóság volt mit elnyelt, a végtelen felemészt?
Hiszem, hogy valahol van, egy „Mennyei hadsereg!”
Kik számon tartják, a bolyongó lelkeket!
Vigyázzák, követik lépted, láthatatlanul.
Amikor kell, megjelennek, váratlanul.

Harcolnak, küzdenek érted, hogy túl éld, s megmaradj!
Folytasd azt, miért születtél, s mindaddig haladj!
Rögös, sáros szalagján, még végéig nem érsz.
Életed ösvényének bármely zugába térsz.
Hová a napnak fénye, már el nem hatol.
Éjnek sötétjét törve, csillagként dacol.
A HIT, amely ott él benned, mit sokszor nem látsz.
Értelem fel nem fogja, mert csak „szárnysuhogás.”

S az, hogy itt voltak vélem, s körbe vettek ők.
Elszánt, kedves, szárnyas, kis összeesküvők.
Ha a lányra nézek, az „égi adomány”
Világosan látom, nincsen már homály.
Szürkéskék ruhája, arca, fénylő homloka.
Szemei szelíd kéksége, hullámos haja.
Ki vélem itt maradt, szakasztott mása volt.
Annak, aki az ÚRHOZ, utoljára szólt.