Szeretem szülőföldemet, Magyarországot. Szeretem viharosra sikeredett történelmét és jelenét, ami mindig a megmaradásért való küzdelemben telt, telik.
Szeretem egyedi nyelvünket, a bolygónkon beszéltek közül az egyik legkülönlegesebbet.
Szeretem a többségében tehetséges magyar embereket, annak ellenére, hogy sokszor boszankodom, de nem miattuk, hanem értük.
Szeretem a magyar földet, a folyókat, tavakat, dombokat és hegyeket, mert a miénk, az enyém.
Szeretem a Magas-Tátra nyújtotta csodálatos panorámát, ahol Isten sugallta lelki békével szemlélődhet a felbaktató.
Szeretem a gyönyörű Erdély változatos szépségét és szeretem a vonzóan titokzatos Délvidéket.
Szeretem és tisztelem az elszakított területeken élőket és napi áldozatvállalásaikat magyarságuk megtartásáért. (Természetesen tudatában vagyok annak, hogy ami Budapesten igaz, nem biztos, hogy Pozsonyban, Kolozsvárott vagy Szabadkán is az.)
De egyben egyetértünk: a szülőföld az Édesanya. Szent és sérthetetlen. Csak a miénk, védeni kell, akár foggal-körömmel.
Bár kenyerem javát már megettem, nem voltam miniszterelnök, már nem leszek felelős beosztásban, politikus sem leszek már, pedig hatékonyan védeném hazámat. De némelyekkel ellentétben, bizton állítom, hogy soha rossz szót nem ejtettem hazám ellen.
Éltem jól s rosszul, mikor hogy, de eszembe sem jutott, hogy pénzre, karrierre váltott hazaárulással éljek.
Egyszerű állampolgárként halálomig szeretem hazámat, tisztességesen, becsületesen, ahogy magyar embertől elvárható.
Tudom, vagyunk így jópáran és ettől marad e föld magyarok lakta Magyarország.

Viola Anna
szerkesztő fotó