B.Kiss-Tóth László:
(ÉN,)
APÁM ÉS A FORRADALOM
A forradalom előtti zalalövői- és környékbeli közállapotok
A
Nyugat-zalai Dombvidék lankái közt megbúvó, római kori Salla városa
romjaira épült, alig több mint, másfél ezres lélekszámú kis településen:
Zalalövőn, annak az enyhén ködös őszi napnak a reggelén is úgy indult
útjára az Élet, mint bármely más dologtevő napnak a reggelén.
Magyarország német 'megszállása' alóli felszabadításunk után, az itt
maradt szovjet katonai-politikai tisztek hivatalos
politikai-gazdasági-közigazgatási 'gyámkodásával', a hazai nemzetáruló
helytartók által fenntartott és működtetett bolseviki uralomnak az alig
több mint, egy évtizede sem megváltást, hanem inkább kínt, keservet
hozott a község lakossága számára.
A
völgyben össze-vissza kanyargó, berekfákkal, kecskerágitó és
fűzfabokrokkal szegélyezett Zala folyónak Lövőtől Egerszegig húzódó 25
km-es szakasza az eltelt évtized szocialista deform-vívmányainak
köszönhetően, a (valaha teljes üzemmel működő, ám a nagyüzemi fejlesztés
miatt minden második!) hatóságilag kibeleztetett és enyészetre ítélt
vízimalmaival, a szomorú valóság lenyomataként inkább a középkori
romantikus tájképfestők ecsetei alá kívánkozott volna. A települést a
szélrózsa minden irányából kettészelő közút- és vasúti vonalakat (talán
a határközelség miatt is,) a 30-as-40-es évek fejlettségi szintjére
fejlesztették vissza és azon a szinten csaknem egy fél évszázadnyi
időre meg is rekedt...
Minden
bizonnyal nagyon is jól tudták a
marxista-leninista-sztálinista-rákosista demagóg eszmerendszert ránk
erőltetők, hogyha már kenyeret úgysem tudnak adni a népnek, a sátáni
hatalmuk megtartása érdekében, ha szükséges, még kényszerítő eszközökhöz
is kénytelenek lesznek nyúlni: gúzsba kötve pedig az éhes magyar
parasztság és kiszolgáltatott munkásság úgysem tud(na) ugrálni... A
népbolondító demokráciának (az évekig tartó háborús állapotok után
fellélegezve, reménykedve, hittel-és bizalommal-telten,) talán csak a
hajnala volt szép, szívet szorongató és emberközpontú, később azonban
mindinkább megcsontosodott, megszarusodott az alkalmazott
marxista-leninista-sztálinista-rákosista ideológiájú eszme,
miközben, (ki)irtották a másképpen gondolkodóknak szinte még az írmagját is!
Mint
az ország más vidékein bárhol, itt is a környék adókkal agyonvágott
kisiparosait a KTSZ-ekbe, kiskereskedőit a Földműves-szövetkezetbe, a 4-5
holdas parasztokat a szovjet típusú TSZCS-k valamelyikébe hajtották
be. Az uradalmi cselédek az Erdőgazdaságban vagy az Állami Gazdaság
mezőgazdasági üzemrészében kaptak testhezálló munkát. A
kulákoknak-kikiáltottaknak, mint osztályidegeneknek, a néphatalom
ellenségeinek, még lehetőségük sem igen volt! Őket gyorsított bírósági
eljárással Kistarcsára vagy a Nagy-Alföldre deportálták, vagy
egyszerűen anélkül: lefüggönyözött fekete Pobedával nemegyszer éjszakai
elszállítással vonták ki a forgalomból... A község alul-iskolázott
aljanépe gátlástalanabbjainak
-mondhatni,
hogy söpredékének(!) is a legaljasabbjai közül kerültek kiválogatásra a
néphatalom fegyveres vagy ideológiai őrzői, ahol aztán különféle
pártmunkási szerepkörben vagy
államigazgatási,-közigazgatási,-rendvédelmi,-stb. egységeknél nyalhatták
ki a Nagy Szovjet Testvér (nemegyszer kihelyezett) helytartóinak a...
húsosfazekát.
A
már több évtizede lakossági közmegelégedésre és érdekében működő Hangya
Szövetkezet minden ingóságára, ingatlanára és egyéb eszközeire
rátelepedett Földműves szövetkezet nemsokára csaknem kétszer annyi
köpködőt, talponállót és nívótlan kocsmát üzemeltetett, mint ahány
vegyesboltot: Hadd tudja meg itten az ország-világ minden büdös
parasztja, hogy éjszakákba nyúló tivornyáival, mostanában hogyan
múlatja becsületes mindennapjait a cselédsorból kivetkezett Cseléd Úr!
Zalalövőn
és a közigazgatásilag (tanácsilag) társközségnek
minősített településeken, Zalalövő közvetlen vonzáskörzetében alig akadt
olyan család, ahonnan a biztos megélhetés reményében 1-2 családtag
kényszerűségből ne a felsorolt szocialista üzem valamelyikében, állandó
munkahelyi fenyegetettségben, bérrabszolgaként kereste volna meg az
egész család részére a Rákosi pajtás(ék) által biztosított
kenyérrevalót. A megélhetési nehézségeket még tovább fokozta a
szemfényvesztően szovjet exportra-termelésnek nevezett
hadisarcra-termelés, a dolgozókból kikényszerített békekölcsönjegyzés,
az áruhiány miatti fejkvóta - és jegyrendszer, a legyőzhetetlen
béketábort segítő, tervutasításos vagy valamelyik pártkongresszus
tiszteletére kötelezően megtett felajánlások, a napi egynegyed
munkaegységgel történt négyforintos munkaegység elszámolások, a
szégyentáblára-kerülés és a nép ellenségévé-bélyegzés rémképe, valamint a
mesterségesen gerjesztett sztahanovista-szocialista embertípus
eszményképének
megdicsőítéséből
fakadó, de kényszerűségből eltitkolt utálat. Talán szükségszerű
következménye volt, hogy csonkahazánk legtöbb polgárának már nagyon is
kezdett elege lenni ennek a fojtogató politikai-gazdasági légkörnek az
elviseléséből?
A pesti forradalom szelleme
Annak
a bizonyos enyhén ködös őszi napnak a reggelén is úgy indult útjára az
Élet, mint bármely más dologtevő napnak a reggelén. És mégis, mintha
teljesen más lett volna: a felszakadozó ködfoltokkal együtt, mintha a
kis községre rátelepedett évtizedes posványság is kezdett volna
felszakadozni, mintha a moszkovita-szocialista eszmerendszer
szellemiségével szemben kezdene felszínre törni valami
öntudatra-ébredés, és a megtorlástól való félelemből mintha az igazi
felszabadultság mámorító illata lengené be a tájat... Az emberek szinte
érezték, azt érezték, hogy: itt még ma valaminek történnie kell!
A településen és közigazgatási társközségeiben, alig volt másnak rádiója, mint néhány naplopó elftársnak. De a rádiók is, meg az elftársak
is ugyanúgy hazudtak reggel is, este is és napközben is, ezért tőlük
sok mindent nem lehetett megtudni. A köznép közé nemegyszer ellentmondó
hírek érkeztek, és szóbeszéd útján kerültek továbbításra. A vasutasok
azonban hitelesebb, valóságosabb tartalmú híreket hoztak Pestről:
tüntettek az egyetemisták; az ávósok belelőttek a tüntető tömegbe; a
főváros több pontján fegyveres harcok robbantak ki; egyes helyeken a
felbőszült lakosság lincselni kezdi a szadista ávósokat; ledöntötték a
szovjet elnyomást megtestesítő, annyira utált Sztálin generalisszimusz
bronzszobrát; felkelők ostromolják a Pártszékházat és a Rádiót;
börtönökből szabadítják ki a politikai foglyokat; munkagépekkel keresik a
kazamata-börtönöket, a savas kádat és az emberhúsdarálót; Nagy Imre
felhívást intézett a magyar néphez; a katonaság végre a felkelők mellé
állt; egyszóval kitört a forradalom... Éljen a Forradalom!
Családunk nyomorának tíz esztendeje
A történetem jobb megértése érdekében, érdekességeként mesélem el az előzményeket:
A
valaha izomkolosszus apám, '46. késő őszén, csontig lesoványodva,
lerongyolódva, agyonfagyott ízületekkel az elsők között térhetett haza
fűtetlen marhavagonban Szibériából, az erdőirtásra szakosodott
hadifogolytáborból. A vonat csak Egerszegig hozta, onnan majd' kétnapi
vánszorgással tette meg a húsz kilométernyi utat lakóhelyéig, a
Zalalövővel határos Budafáig. Hetekig, sőt talán hónapokig tartott,
amíg (a három testvéremet meglehetősen mostoha körülmények között, a
szomszédok segítségével és a Jóisten akaratából évekig egyedül nevelő)
anyám odaadó gondoskodása folytán annyira erőre tudott kapni, hogy a ház
körüli teendőket képes volt elvégezni. Hazatérte után majdnem
másfél évig tuskóásásból próbálta meg eltartani a családját, majd a
zalalövői Állami Gazdaságban, a kovács szakmájában sikerült
elhelyezkednie. Jelentkezésekor a zsidó származású párttitkár kérdőre
vonta, hogy miért ment el katonának, miért nem tagadta meg a katonai
szolgálatot, majd tájékoztatta a vele szembeni elvárásaikról. ...aztán
a munkába állása után két bizakodó hónap elteltével én is a kinti
világra kikívánkoztam és időnap előtt néhány nappal bábaasszony
segített a világra.
Keserűen
emlékszem vissza a legelső, falovacskás, gyorstüzelő-nadrágos
Rákosi-korszakbeli családi epizódra: Mint általában az eladósorban lévő
falubeli lányok, az én idősebbik nővérem is mielőbb férjhez szeretett
volna menni az udvarlójához. Faluhelyen, akármilyen nagy is volt a
nyomor, bármennyire is kikezdte a családot a nélkülözés, mégis
tisztességes volt a szegénység és az esküvőt egy jó kis lakodalom nélkül
el sem tudták volna képzelni. Erre a nevezetes eseményre szinte a fél
falu és az egész rokonság hivatalos volt. Apám is úgy döntött, hogy a
lehetőségeihez mérten kitesz magáért: A környező falvakban is hónapokig
témát adó családi eseményre akár feketén is, de levágja a hónapok óta
alig-alig hízó egy szem malackánkat, és végre mi is csaphatunk egy nagy
eszem-iszomot, dinom-dánomot, annál is inkább, mert hús évek óta csak a
jelesebb ünnepek alkalmával kerül(hetet)t az asztalunkra. Mint bárhol
máshol az országban, a mi kis falunkban Budafán is volt egy-két olyan
lelketlen (gaz)ember, akiknek azért nem volt lelkük, mert egy óvatlan
pillanatukban 'húsz fillérért', előnyökért, esetenkénti hatósági
félrenézésekért eladták az ördögnek. A feketén vágás akármilyen sutyiban
is ment végbe az ólban és a hátsó fészerben, néhány óra múlva megjelent
nálunk a párttitkár elftárs két egyenruhás,
lószartipró fakabáttal, és legnagyobb szerencsétlenségünkre a már
feldarabolás alatt álló malackánkat elkobozták, és még aznap délelőtt,
apámat és a bölléreskedő szomszéd bácsit a rendőrségen kihallgatták.
Hogy a két nap múlva tartandó lakodalmunkon szégyen ne érje a házunk
táját és az idő rövidsége miatt a távolabbi vidéki rokonaink meghívását
már úgysem lehetett visszamondania, a tizenhét tojó tyúkunkat voltunk
kénytelenek levágni.
...S hogy ürömünk még teljesebbé váljon, apámra az egerszegi járásbíróságon háromezer forint
mellékbüntetéssel
nyolc hónap felfüggesztett börtönbüntetést sóztak. A böllér csak(!)
háromezer Ft pénzbüntetést kapott, amelyet apám, a tisztességéből
fakadóan, több év alatt részletekben és kovácsmunkával törlesztgetett...
Ekkor apámat a munkahelyéről még nem bocsájtották el, a körülményeket
mérlegelve egy fegyelmivel megúszta...
Ilyen
előzmények után apám nagyon is örült a forradalomnak. Tiszta szívéből
kívánta a népnyúzó rezsim rendszerének a bukását, ...azonban az addigi
(leginkább keserű) tapasztalatai miatt hitt is, meg nem is hitt a
győzelemben.
A dolgozó magyar nép a dicsőséges Szovjet Hadsereg iránt érzett háláját visszavonta
Még
a háborús csapatmozgások idejéből, a faluvégi erdőszéli
árokban gazdátlan elhagyatottságában rámaradt, kissé már rozsdásodásnak
indult katonabiciklijével szokott kerekezni apám, a hétnek mind a hat
munkanapján, a három kilométerre lévő munkahelyére. Mint annyi másik
dologtevő ember, ő is munkába indult annak az októbervégi enyhén-ködös
őszi napnak a reggelén. Aznapra is rengeteg tennivalója akadt: lóekéhez
ekevasakat kellett éleznie az őszi mélyszántáshoz, mert a zalai
dimbes-dombos szántóföldek szántására a körmöstraktor mindenhol nem
volt alkalmas, azon kívül a volt urasági hintó kerekeit is meg kellett
abroncsozni, a volt-urasági lovakat is meg kellett patkolni, hogy az
agronómus elftárs ki tudjon kocsikázni a titokban imádott Juliskájához.
Amikor
a kovácsműhelyhez ért, két állami gazdasági dolgozó már toporogva várta
a munkába érkező apámat, hogy nagykalapácsokat, feszítővasakat kérjenek
tőle. Munkahelyeken szokás kölcsön kérni- kölcsön adni szerszámokat
bizonyos javítások elvégzésére. Apám sem kérdezte tőlük, hogy minek
kellenek, csak annyit mondott, hogy: - Gyerekek ott van, vigyétek, de ha
végeztetek, akkor hozzátok vissza...
Teltek-múltak
a percek és lassan megindult útjára az Élet. Mindenki a saját
feladatával volt elfoglalva, mindenki tudta a dolgát, tette a dolgát,
értette a dolgát. A közelből egész délelőtt kopácsolások, zuhogások,
csattogások hangját lehetett hallani, de órákig rá sem hederített
senki, senki sem foglalkozott vele. Amikor (a 20-as-30-as-40-es
években még Horthy-térnek nevezett, a demokráciánkban azonban) a
Szabadság-ra 'átkeresztelt' téren lévő katolikus templom déli
harangszava ebédre invitálta a szocialista üzemek dolgozóit, valaki
megvitte a hírt a gazdaság műhelyeibe, hogy döntik a(z alig háromszáz
méterre lévő ősvadgesztenyés ligetben lévő) szovjet hősi emlékművet. Bár
ebédidő lévén, alig néhányan mentek csak el étkezni az üzemi konyhára
és apám sem állt neki az ütött-kopott kis lábaskájában hazulról vitt,
előző napi ebéd maradékja elfogyasztásának, hanem otthagyva csapot-papot
mindnyájan futottak csodát látni a tett színhelyére.
A Balaton-felvidéki vörösgránitból készült emlékmű előtt a törmelékek,
szilánkok közé és porába hullt, nemrégiben még a kommunizmus
felsőbbrendűségét hirdető önkényuralmi jelképnek: a vörös csillagnak
a látványa mérhetetlen gyűlöletet fakasztott a közeli munkahelyekről és a
környékbeli házakból összesereglett emberek között. A bátrabbak az
emlékműdöntőknek kezdtek el segédkezni és ennek köszönhetően nemsokára
már a szürkésfehér márványtábla darabjai is a porba hullottak a 'rajtuk
lévő aranyló felirattal:" A dicsőséges, felszabadító Szovjet Hadsereg
iránti tisztelete jeléül, hálából emeltette a dolgozó magyar nép. Azaz
Zalalövő lakossága. Hiába, így múlik el egy korszak dicsősége!
Apám
egy lépést sem tett sem azért, hogy döntsék, de azért sem hogy ne
döntsék. A nagyszerű esemény tétlen szemlélője volt csupán, ám szemmel
láthatóan élvezte a helyzetet. A jelenlévők kis csoportokba
verődve éppen a forradalom történéseit tárgyalták, amikor valaki öblös
hangján elkezdte énekelni a Himnuszt, majd a Szózatot, a tömeg vele
énekelt és arra a rövid időre a kopácsolás is leállt. Volt egy
fényképész, a szakmájában amolyan istenverése, aki leginkább a különféle
helyzeteket, eseményeket-megörökítő mozzanatokat szokta lencsevégre
kapni és lám-lám, az egyiken az emlékmű égnek meredező csonkjai felé
fordulva, szélesre húzott szájjal éppen apám hahotázott. Lehet, hogy a
mellette lévő munkatársa valami pikáns politikai viccet mesélt? Lehet,
hogy nagyon élvezte apám a nem mindennapi helyzetet és azon nevetett?
Nem tudni.
Szinte
pillanatok alatt eltelt az ebédidő, a résztvevők szerteszét oszlottak,
ment mindenki vissza a munkahelyére, tovább tenni a dolgát. Mire a
munkaidő délutáni órái is leteltek, a pörölyütések, zuhogások zaja is
alábbhagyott, majd teljesen megszűnt. A munkából hazafelé igyekvő
apámnak, amikor néhány percre megállt a majdnem útjába eső
emlékmű-romhalmaz előtt, bensőjét valamiféle nyugalmi érzés járta át: -
Jó munkát végeztetek fiúk. Úgy látszik, a dolgozó magyar nép a
dicsőséges Szovjet Hadsereg és a nagy Szovjetunió iránt érzett háláját
visszavonta... Ha-ha-ha...
Én és a forradalom
Az elkövetkezendő napokban, mint a filmszalagon, úgy peregtek az események. A TSZCS-ket feloszlatták,
a
kötelezően bevitt ingóvagyonokat (szekereket,talajművelő eszközöket,
stb.) és az igavonó állatokat széthordták (mindenki a sajátját). Rákosi
pajtás seggnyalói érezték a vesztüket, ezért elbújtak a 'föld alá' vagy
köpönyeget fordítottak. Az addigi ateista érzelmű és megnyilvánulású
pedagógusok a templomba vitték a diákokat. A reggeli iskolakezdés előtt
a Himnuszt, befejezéskor a Szózatot énekeltették velünk. Az egyik
óraközi szünetben 15 fillérért színes kivitelű, enyvezett
hátú papír Kossuth-címert árultak. Egy napi kajapénzemen (2 Ft-on)
annyit vettem, hogy az összes könyvemre, füzetemre, fatolltartómra
tudtam ragasztani belőlük. 9 éves voltam, de kicsi szívem minden hír
hallatán nagyokat dobbant. Úgy éreztem, hogy egy kicsit én is
forradalmár, egy kicsit én is hős vagyok, ha nem is annyira, mint azok,
akik a bolseviki zsarnokság ellen harcolnak. Mégis valami kimondhatatlan
gyönyörűségtől dagadt a keblem. Napokig csak az zakatolt bennem, hogy:
Ki-tört a for-ra-da-lom, meg-szűnt a zsar-nok-ság,
fel-sza-ba-dult Ma-gyar-or-szág(!)...
A forradalom leverése és a megtorlás
Talán
Mindenszentek, talán Halottak napja lehetett, amikor délután kint
játszottam az udvaron és Pest irányába néztem. Az ég alján néhány
pillanatig egy jobb oldalára srégen eldőlt, ezüstösen fénylő, szikrázó
keresztidomot láttam megjelenni. Rosszat sejtettem, de akkoriban
senkinek nem mertem róla szólni, csak évek múlva anyámnak. (Attól
féltem, ha elmesélem, képzelgőnek tartanak és kitalációval, hazudozással
vádolnak meg.)
Ki
gondolta volna még akkor, hogy Nagy Imre miniszterelnök 2-3 nap múlva
kétségbeesetten fordul majd az ENSZ-hez, mert Kádár és Münnich elárulják
a forradalmat, elárulják a nemzetet, visszahívják a már Szolnok felé
járó, Pestről eltávozott szovjet csapatokat, ki gondolta akkor, hogy
néhány nap múlva már a kormány sem lesz a helyén, hogy a megszállóink és
a magyarországi kollaboránsok hajtóvadászatot indítanak a
forradalmárok, és a nemzetőrök ellen és esztelenül, dühöngve mészárolják
mindazokat, akik gyanúsak és még mozogni tudnak. Mintegy varázsütésre,
rejtekhelyeikről a kommunisták mind előbújtak és minden
'valamirevaló' városban és nagyobb községben a véres megtorlás vette
kezdetét. A forradalom leverése után a Nép bizalma és szabadságvágya
félelembe, mélységes csalódásba és keserűségbe csapott át. Megindult a
disszidáló emberáradat Nyugat felé a zöldhatáron keresztül. Voltak, akik
tisztességből, voltak, akik némi ellenszolgáltatás fejében mutatták meg
a helyes irányt vagy kísérték el őket a határig. A fényképész is több
alkalommal, távolról jött /főleg budapesti/ disszidens csoportokat
segített a toronyiránt kb. 15 km-nyire lévő országhatáron át
Ausztriába.
Egyszer
csak a fényképészt letartóztatták, lakásán házkutatást tartottak és a
szovjet emlékmű ledöntésénél készült, már előhívott fotókat (és
negatívjait is) a rendőrség mind egy szálig elkobozta. Akik
felismerhetők voltak a fotókon, (legtöbbet munkahelyeikről) azokat mind
begyűjtötték és kihallgatták. A rendcsinálásra és megfélemlítésre
kiküldött zalaegerszegi kihallgató tisztek nem tudták megemészteni azt,
hogy a fotón jól láthatóan apám az emlékmű csonkjai felé fordulva
mennyire örült annak, hogy a német megszállás alól hazánkat
felszabadító dicsőséges Szovjet Hadsereg elesett hős katonáinak
emlékére, az örökké hálás magyar nép által /fel/állított emlékművet a
'fasiszta ellenforradalmárok' milyen lelkesedéssel verték széjjel. A
pribékek apámat ököllel, gumibottal agyba-főbe verték, rugdosták és
véresen- félholtan, mint egy rongycafatot, a rendőrőrs udvari falának
tövéhez kihajították.
Mi
minderről nem tudtunk semmit. Egész este vártuk apámat, izgultunk,
vajon hol lehet? Délután fél ötig tartott a munkaideje, elmúlt már 6
óra, ...7 óra, ...8 óra, ...9 óra, ...10 óra és még mindig nem érkezett
haza. Zsúptetős boronaházunk kicsike ablakán valaki éjfél körül
bezörgetett és suttogva beszólt a nagyon-nagyon aggódó anyámnak, hogy
délután apámat több munkatársával együtt a munkahelyéről elvitték a
rendőrök. És az a nagykabátjába beburkolódzott alak, amilyen hangtalanul
jött, olyan hangtalanul el is osont az éjszaka sötétjében. A percek
kétségbeesett óráknak tűntek, a rettegés és kétségbeesés lett úrrá
rajtunk, és anyám zokogott, csak zokogott, nem tudta, nem értette,
hogy miért tartóztatták le apámat, mi volt ellene a vád, hiszen soha
még a légynek sem szokott ártani? Amikor végre erőt tudott venni magán, a
félelemtől remegő bátyámat és engem, még mindig sírással
küszködve, megcsókolt, a dunyhával betakart bennünket, és apám
keresésére indult.
A
dunyha alatt összekuporogva, könnyes szemekkel, félálomban, motyogva
mondott imádságomban addig-addig kértem az összes szenteket, hogy hozzák
vissza az apámat, míg végül a kialvatlanság miatti kimerüléstől
elaludtam. Talán, másnap már nem is hasadt a hajnal, az éjszakai
sötétség után egyszerre pirkadat nélküli reggelre ébredtünk. Mellettem, a
másik ágyon apám hörgött, nyöszörgött, jajgatott, miközben anyám, apám
borostás arcának kékeslila duzzanatairól langyos vizes-ruhával
törölgette le a megalvadt vagy odafagyott vérfolyásokat, a felrepedt
szája sarkát, szemhéját, huzigálta le testéről a cafrangokra szakadt,
vértől-sártól mocskos ruházatát. Anyám több napon keresztül,
talán hetekig ápolta, míg újra erőre kapott és munkaképes lett.
Betegsége idejére azonban táppénzt nem kapott, a munkaidejét nem
igazolták és azt hitte, hogy egy munkahelyi fegyelmivel majd megússza...
Túlságosan korán örült azonban, mert a párttitkár elftárs
javaslatára, utolsó megtorlásul még az egyik zimankós januári napon,
néhányukat hatalmas rúgással kirúgták a munkahelyükről. Gondoltuk, a mi
családunk számára az '57-es esztendő is megpróbáltatásokkal kezdődik.
(Az
Úr, azonban megsegített bennünket: néhány heti munkahelykeresés
után, végül is sikerült apámnak Zalaegerszegen a szakmájában
elhelyezkednie.)
(Az
elejtett félinformációkból megtudtam, hogy a november végi dermesztő
hidegben a rendőrségi épület falai mellett vérben fagyva talált rá anyám
apámra és a törékeny asszony óriási erőfeszítés árán szinte úgy
vonszolta, húzta, cipelte végig a 3 km-es úton egészen hazáig. Ha többet
akartam megtudni az eseményről, mindig azt a kitérő választ kaptam,
hogy alig múltam el kilenc éves és én ezt még úgysem érthetem.)
Akik
az emlékművet verték szét, azok a megtorlás elől még időben nyugatra
menekültek és Kádár egerszegi vérbírósága a távollétükben ítélte el
őket. A fényképész itthon maradt és teljes kitöltésű négy évet kapott.
Apám szerencséje az volt, hogy nem jutott tudomásukra a forradalmat
eláruló moszkovita pribékeknek, hogy nagyrészt az általa adott
szerszámokkal verték szét az emlékművet, mert akkor minden bizonnyal
egyhamar nem láthatta volna meg Isten napjának a világosságát... Az
egyik falumbeli osztálytársam édesapja azok között volt, akik kiengedték
a politikai rabokat a zalaegerszegi börtönből. Amikor tudomására
jutott, hogy ezért a tettéért őt is keresik, még a családjától sem
tudott elbúcsúzni, sebtében úgy kellett elhagynia az országot.
...amikor a forradalmi helyzet már konszolidálódni látszott
Talán mondanom sem kell, amikor már konszolidálódni látszott a belpolitikai helyzet, az elftársak
a szovjet hősi emlékművet is újjáépíttették. Talán még 'szebbre',
mint volt azelőtt, hiszen a tetejéből kimagasló, éjjel-nappal világító
vörös csillag már messziről hirdette a kommunizmus újbóli diadalát, a
felszabadítók soha el nem múló dicsőségét és a szovjet-magyar nép
őszinte és felülmúlhatatlan barátságát.
Ha egy jóérzésű ember arra járt, az meg titokban köpött egyet(!)...
(Piszkozat: Sé, 1999.02.15-16.)
Átdolgozva: Sé, 2012. 11. 06-09.
*Zalalövő
időközben a (visszaemlékezésemben említett,) közigazgatásilag társult
községek bekebelezésével először nagyközséggé alakult át, majd 2000-ben
kisvárosnak minősítették és mostanában az Őrség kapujának is nevezik.
*Említésre
méltó, hogy a rendszerváltozás után a zalalövői Önkormányzat nem sokat
teketóriázott. A gyalázatos szovjet hősi emlékműről az első adandó
alkalommal eltávolíttatta a vörös csillagot és a megszálló bolsevista
hadsereget dicsőítő márványtábla helyére másikat helyeztetett,azzal
a nem túl sokat mondó felirattal, hogy: A II. világháborúban elesett
idegen országok katonáinak emlékére.
Szeged Fogadalmi Templom kertben
A szerző hozzájárulásával publikálva
.gif)
 Apám és a forradalom){kind=link}