Épphogy az álompor betakarta a szempillámat, megdöbbentő képet láttam. Álommanó egy üres hombárhoz vezetett.  A kerítésén beszűrődő parányi fényben felfedeztem, amint az összetépett papírok között szellőgyerekek játszottak pajkosan. Az egyik fecnin felfedeztem egy nevet. A nevet! Annak az embernek a nevét, akire valamikor áldást kértem, azt a nevet, akiben feltétel nélkül megbíztam, azt a nevet, akiben csalódtam…
Körbejártam a különös építményt egy ajtót keresve, ahol bejuthatnék, és megszerezhetném a névvel ellátott lapot. Sehol egy ajtó. A szellőcskéket hiába szólogattam, akkorákat kacagtak jókedvükben, hogy nem hallották meg a szavam. Üresnek tűnt a ház, és az udvar, csak egy nagy eperfa bólogatott felém udvariasan. Alatta az öreg, valamikor szebb időket látott, festékében megkopott pad kínálta magát pihenésre. A napocska, éltető sugaraival ölelte át a kihalt birtok egyetlen élő fáját. A régi ház zsalugátereinek meleg barna színéből sem sok marad az utódoknak. Mállott a vakolat, kikezdte az idő. Tehetetlenül szemléltem a kilátástalan helyzetem. Indulni készültem, amikor az egyik szellőgyerek a lábam elé sodorta a cédulát. Nem értettem, hogy került a név mellé még egy szó... Karma. 
Mielőtt elindultam, csikorgást hallottam, egy pillantást vetettem a házra. Észrevettem, az egyik zsalugáter résnyire megnyílik, egy asszony néz velem farkasszemet. Alig ismertem rá, viaszszerű arcából, csak a beesett szemgödör alatti arccsontja emelkedett ki. Mindig rendezett hajkoronája eltűnt, kopasz volt. Éreztem, tudtam, bajban van, segítenem kell! Amikor a nevén szólítottam, az ablak becsukódott. Rohantam az ajtóhoz, hiába dörömböltem, zörögtem, szólongattam. Álltam még ott egy darabig, hogy meddig nem tudom, mikor elindultam a nap már jócskán nyugaton járt.
Minél messzebb kerültem a kietlen tájtól, annál szebb lett a táj. Bokrok, virágok, fák között vezetett az utam. Egyszer csak furcsa morajra lettem figyelmes. Balra néztem nem láttam semmit, jobbra néztem, hát mit ad Isten, egy kispatak futott mellettem. Kristálytiszta vízében kavicsot görgetett, a partján fűzfaágak bólogattak, köszöntötték az arra járót. Az út végén megpillantom a házunkat, megnyugodtam, hazatértem. Kezemben a kulcs, nyitom a kovácsoltvas kaput. Aranyszőrű kutyánk rohant elém…
Eddig tartott az álmom.
Nyugtalanul ébredtem, kinyitottam a tenyerem kerestem a fecnit. Üres volt. Nem volt mit elégetni…
 Meggyújtottam egy gyertyát, és elmondtam érte egy imát...

Lélek Sándorné Gizella (Ekpafat)
 
kép: Boris Vanessza alkotása