X. gyerekkorában is magának való volt. Szűkszavú felnőtté lett, ám ha mondott valamit, annak súlya volt.
Most egymással szemben ülünk. Nézem arcán az idő múlásának nyomait, s a kínlódást, hogy mondana valamit. Nem erőltetem, inkább rábízom a döntést. Nem kell sokáig várnom.
- Emlékszel? - kérdi ragyogó tekintettel. - Hosszú ideig a munkám volt az egyetlen szerelmem. Nem érdekelt a pénz, csak a ránk zúdult új ismeretekben kutakodás. Közben emberi sorsok tárultak fel előttem, megismerhettem tetteik mozgatórugóit. Nyomon követhettem pályafutásuk ívelését, hanyatlását vagy bukását. A lent és fent élőkről lehullott az álarc. Meg is csömörlöttem a látszat és valóság közötti különbözőségtől. Egyre rosszabbul aludtam, gyakran felriadtam.
Egyik ébredésemkor szokás szerint  az órára néztem, négyet mutatott. Ekkor inkább éreztem, mint láttam, hogy az ágyam mellett egy árnyalak jelent meg. Megcsíptem a karom, majd kinyújtott kézzel akartam megérinteni a látomást. Ujjaim begyétől egy centire állt. A riadalmam eltűnt, helyébe soha nem tapasztalt nyugalom lépett. Nem a fülemmel hallottam, hanem az agyamban rögzült, amit tanácsolt. Oly jól ismert, hogy felvetődött bennem, hogy felső erő segítségével kiléphettem a testemből, s lelkem adott útmutatást - saját magamnak.
Lehetséges ez? - kérdezte befejezésképpen.
Elgondolkodva bólintok. Ránézek és szemében a saját tekintetemmel találkozom...

Viola Anna


Szerkesztő fotó